Reggel kicsekkoltunk a hotelből, de a csomagokat ledobtuk az állomáson, majd elindultunk a Yoshinogari történelmi parkba (kicsit olyan, mint egy skanzen, de csak nagyon régi épületek vannak). Korábban akartunk indulni, mint amit én az itinerbe írtam, ezért Marci keresett egy másik vonatot. A park két vonatállomás között van, azt hittük, mindegy, hogy melyikre érkezünk, ezért a távolibbira érkeztünk. Na, tévedtünk.
Erre kellett volna mennünk, ha a honlapon vagy a Google Mapson kiderül, hogy a nyugati bejárat működik, illetve ha tényleg ezt tutira mondja valaki, mert már többször futottunk lyukra:
Erre mentünk volna egy másik vonattal, ami a másik állomáson tesz ki, ráadásul mint utóbb kiderült, innen szépen ki is van táblázva, hogy merre kell menni. Ez volt az eredeti terv, a főbejárathoz, ami legalább biztosan nyitva van minden nap:
És nekünk sikerült erre menni:
Jó vicc volt, főleg, mert utána ugye nem sétálni mentünk egy parkba 😀 Megmásztunk pár kilátót is a biztonság kedvéért, illetve még egyszer előtte elmentünk a főbejáratig (van bent busz, de nagy haszna nem volt, az már mindegy volt, a keleti kaputól vitt el a főbejáratig) és vissza a parkba, majd utána kisétálni a másik vonatállomáshoz. A lépésszámlálónk már alszik, mi is majdnem. Nagyon hideg volt amúgy ahhoz képest, amire számítottunk, de egyáltalán az egész úton eddig hidegebb van, mint általában szokott, ma nekem már délelőtt kesztyű is kellett, este pedig semmi gond nem volt a sapkával sem részemről.
Nagyon sok muki be volt egyébként fogva a parkban (bár azt még mindig nem értem, miért jobb az, ha automatából kell ugyan venni a jegyet a bejáratnál, de ott van két ember mellette, akiket meg kell ugyanúgy fizetni, hogy dolgozzanak, ezért asszisztálnak), hogy megmondják, merre járunk, merre menjünk és egész jó arányban még angolul is tudtak (néha úgy próbálkoztak be). Az egész park nagyon kellemes egyébként, mindenkinek ajánlom, aki ide érkezik, illetve aki nem szeretne ilyen sokat gyalogolni, a legborzasztóbb, hogy vacak 2oo yenért lehet bérelni a parktól jobbra eső állomástól indulva biciklit és ugyanennyiért a csomagunkat is lerakhatjuk, ami azt jelenti, hogy nekünk feleslegesen volt 15-15 perc vonatozás még a hotelből és vissza a hotelbe, max annyi, hogy ott ingyen tartották, a vonat meg amúgy is ingyen van a bérlettel. Végül egyébként nem volt tragédia, egy órával később indultunk Nagasakiba, mint eredetileg terveztük, de így is rendben volt minden.
Délután 3 körül érkeztünk meg az utolsó kyūshūi városunkba, ahol rögtön cipelhettük a bőröndöket jó magas lépcsőn, mert a villamosokat másképp megközelíteni nem lehet. Már hiányzott úgyis egy kis edzés 😀 Villamossal 5 megállót kellett menni a szállásunkig, ami mázli volt, mert a negyediknél gyakorlatilag mindenki leszállt, amúgy nem tudom, hogy jutottunk volna a kocsi végéből az elejébe. Úgy megy itt, hogy a fenékben felszáll az ember, ha kártyája van (Suica és a fukuokai kártyám itt nem jó), azt becsipogja felszálláskor ott, majd a legelső ajtón lehet kiszállni, de ott is csipogtatni kell (különben a kártya hibát fog jelezni, nekem egy ilyen kifelé csipogás hiányzik a tōkyōi kártyáról és ezért csak ott lehet majd feloldani), illetve ha pénzzel akar fizetni az ember, itt fixen egy menet díja 120 yen, azt be kell dobni elöl az automatába (pontosan, mert visszaadni nem tud, de váltani ezrest például igen, illetve tölteni is lehet itt a kártyánkra, ha amúgy az adott városban azt elfogadja a rendszer). Egyszer csináltunk olyat, hogy Marci kártyáján nem volt elég pénz, az enyémen viszont igen, így szóltunk a bácsinak, hogy ez lesz, egyrészt kicsipogtatta Marciét (csak felszálláskor tudtuk meg ugye, hogy kevesebb van rajta), másrészt kifizettük az én kártyámmal a maradékot (de gondolom, ilyenkor lehet érmével is), ez nekünk teljesen újdonság volt.
Ahogy megérkeztünk egyébként Nagasakiba, egyből megláttuk az édes vonatot, amire a jegy laza 25000 yen, iszonyat szép kirándulóvonat és kap rajta valamennyi kaját is az ember (természetesen exkluzív édességeket). Ha egyszer nagyon-nagyon-nagyon kőgazdagok leszünk, tutira ki kellene próbálni 🙂
A hotelszobánk kifejezetten nagy Japánhoz képest, a hotel pedig nagyon különbözik a szokásosoktól, nagyon európai, de régies stílusú. Sok kis mütyürt kaptam, ilyen női bizbaszokat, illetve a szokásos dolgok vannak, sampon, balzsam, tusfürdő, fogkefe, fogkrém, hajpánt, fültisztító, ilyenek.
Ledobtuk a csomagokat és azonnal indultunk a Sofokujiba. Úgy tudtam, hogy ez egy viszonylag fontos hely és a szállástól nem is volt messze, legalább sétáltunk egy kicsit, az úgyis kevés jutott erre a napra, de csalódás volt. A belépő 300 yen, de a tizedét se éri meg, teljesen komolyan. Próbáltunk még körbenézni a környéken, de nem volt semmi húha és nagyon hideg is volt, ezért vettünk sushit egy boltban és visszajöttünk a hotelszobába.
Egy órácskát pihentünk, aztán lementünk a kínai negyedbe sétálni, megnéztünk egy kivilágított hidat és megnéztük az új hülye dolgokat a közeli Don Quijote üzletben. A kínai negyed egyébként kicsit kicsike, azt hittem, ennél azért nagyobb akkor is, ha ez a város jelentősen kisebb, mint mondjuk Yokohama.
A séta során még toltunk egy kis sushit, mert abból sose elég, ahogy nevetésből sem, amire nagyon jó volt (mert hát legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység), amikor Marci akart még rendelni egy utolsó finom falatot, valami cucc volt még a tekercsekben a tonhal mellett. Na, az nattō volt (erjesztett bab, már a látványa is förtelmes). Miközben rázott a röhögés, csináltam egy képet a fejéről, de ez nem publikus, azért is le fogja tépni a fejem, hogy itt mesélem 😀 de itt is igaz, hogy figyelni kell, mit rendel azért az ember (nem tudtam elolvasni a nattō nevét japánul a menü hülye betűtípusával).