Eléggé izgultunk többen, amikor kiértünk most (rám jellemzően túl korán) a reptérre, mert két utasnak gond volt, a Finnair applikációja nem fogadta el az amúgy negatív és megfelelő időben levett (72 órán belül az első gép felszállása előtt) tesztjeit az online check innél, így csak remélni tudtuk, hogy a pultos lányok nem fognak kekeckedni. De. Szerencsére egyikük jól tudta, hogy mik a feltételek, plusz mondtam, hogy a japán rendszer elfogadta a tesztet, ezért aztán megkapták ők is a jegyüket. Amúgy a check in nem ment végig, de a kívánt helyüket sikerült előtte befoglalni.
Nem olvastam híreket, ezért a reptérre menet láttam a BUD honlapján, hogy gyakorlatilag az összes német irányú gépet törölték, mert sztrájkolnak a németek. Nagyon ideges lettem volna, ha mondjuk ANA jegyet vettünk volna Frankfurton át és most szenvedni kellett volna velük. Emiatt az EU-n belüli kapuknál gyakorlatilag alig volt ember.
Tipp: bármennyire fura számomra, a Relay boltban ne vegyen az ember semmit, a sima turisztikai bizbaszboltban még a túró rudi is harmadannyiba került.
Aki nem hoz magával zacsit a folyadékainak, azok számára most már a biztonsági kapu előtt ki van téve, de azt kérik, mindenki csak egyet vegyen el (egyébként nem is értem, miért venne bárki el többet, amikor csak ennyit lehet felvinni magunkkal a gépre, egyszer 1 literes átlátszó, zárható zacskó, benne maximum 10db 100ml űrtartalmú folyadékkal).
A Budapest-Helsinki AY1252 gép pontosan azt tette, amit ígért, viszonylag normálisan eljuttatott minket a célállomásra. Ez a gép egy Embraer 190, kijelző nincs benne és enni nem kaptunk rajta ingyen semmit (az innivaló ingyen van).
A Helsinki Vantaa reptér pont olyan volt, mint 4 éve, amikor erre jártam, olyan korrekt, de semmi extra, nem tudnám azt mondani, hogy van bármi olyan egyénisége, mint mondjuk a Schiphoolnak vagy hovatovább a Hanedának vagy a Changinak (ugye utóbbi kettő eléggé világvezető).
Kicsit késve szálltunk fel (1 és negyed órával), mert annyira havazott, hogy folyamatosan, gépek között is takarítani kellett a futópályát. A második gép azért már testesebb volt, ahogy azt egy A350-900 géphez illik. Természetesen itt van már szórakoztató egység, viszont a zenéket megkavarták, csak stílust lehet választani, se lemezt, se előadót, se nyelvet nem, csak ilyen típuszenéket, hogy pl. Kelet-Ázsiai, elektronikus vagy európai zene. A továbbiakban sem tudunk sem lépkedni a zenék között, sem nem kapunk információt arról, konkrétan mit is hallgatunk.
Nem kaptunk kis csomagot, ami szerintem nagyon spúr, pont eléggé drága volt ahhoz a jegy, hogy egy kis fogkrémet ne spóroljanak meg tőlünk, valamint az étkezésnél székely étlap van: kérsz vagy nem. A sztyuvik nagyon kedvesek (érdekesnek találtam, hogy már az első gépen sem utazott magyar velünk), de az összbenyomásom az, hogy a Finnair lesüllyedt az extra jó légitársaságok sorából az olyan okés kategóriába. Ezentúl azt hiszem, marad az Emirates (nem, mintha őszre nem hozzájuk lenne már most jegyünk), legalább gyűjthetem majd a mérföldeket egy cégnél.
Az étel egyébként finom volt, fokhagymás csirke paradicsom szószban, hozzá quinoa, mellette kis tésztasali, finom vaj és egy kis zsömlécske, meg egy szelet nápolyi. Az étkezéshez jár egy alkoholos ital is, egyébként ezt (nagyon helyesen) fizetőssé tették, így csökkentve a gépen a potya piával való lealjasodást.
Viszonylag új, pár éves az új fedélzeti egység amúgy, nagyon menők a külső kamerák, a térképek és van egy időbeosztás, amit ráadásul az indulási időnek megfelelően átírtak, hogy mikor milyen „programunk” lesz és hány óra van éppen az indulási és a célállomáson, ezzel megkönnyítve az alvási szektort.
Néztük előtte Marcival neten, hogy egyrészt sokkal több késéssel szállt fel Helsinkiben a Hanedára tartó JAL járat, másrészt ők Dél felé kerülték az oroszokat. Mi Északnak fordultunk, így egy nagyon-nagyon-nagyon hosszú naplementét kaptunk, volt idő rendesen fotózni. Másrészt viszont északi fényre egyszerűen esélyünk nem volt, mert mire lement volna a Nap, annyit fordultunk a bolygóval, hogy már beleértünk a napfényes zónába, így romantikus elképzelésem a fényekről, a kedvelt éjszakai repülésem és a napfelkelte is kuka. Mindegy, a lényeg az, hogy érjünk oda épségben Tokyoba.
A reggeli megint finom volt amúgy, rántotta spenóttal.
1.5 óra késéssel landoltunk a Naritán. Ez volt a leghosszabb repülésem eddig, 13 és fél óra. Megmondom őszintén, szeretek repülni, de itt azért a tizedik órában már nagyon ficánkoltam, hogy történjen már valami, kiugrom és beúszok, hátha úgy kevésbé unalmas. Csalódás volt, hogy azt mondták, matricát kapunk az Északi sarok feletti repülésért, erre egy bizonyítványt kaptunk róla.
A reptér… Ennyi embert soha nem láttam még szerintem egyik érkezésnél sem szerintem. 2 órába telt, mire túljutottunk a papírozáson. Először ellenőrizték a kék képernyőt, hogy megvan, de csak ránéztek, semmi izgi. Ezután jött egy sor, ami egy olyan pultrendszerhez vezetett, ahol semmi sem történt, de azt legalább lassan csináltuk, a pultoknál megkérdezték, hogy hogy vagyunk, ha bólintottunk, mehettünk tovább. A japán bürokrácia absztrakt összefoglalója. Ezután kezdődött csak a sor az útlevélellenőrzéshez, itt nagyon meglassította a mozgást az, hogy sokan nem töltötték ki se online, se papíron a beléptetési papírokat, így visszaküldték őket, de míg ez kiderült, addig azért ugye ők is részei voltak a sornak, valamint a pultnál is időt töltenek. Nem értem, miért nem készülnek fel az emberek előre. Mondjuk mi felkészültünk, aztán mire mentünk vele 😀
A csomagjaink már leszedve várakoztak, kimazsoláztuk őket. Kutyát nem láttunk most, de előtte simán lehettek. Aztán jött az utolsó sor, a vámárú-nyilatkozatos, az automatákhoz álltunk, ami egyébként gyorsabb, mint az emberes sorokhoz állni, de kiszedtek párunkat ellenőrzésre. Ennek amúgy megint nem volt értelme, beszélgettünk pár mondatot a mukival, de négyünk közül végül senki bőröndjét nem nyitották ki, csak egy plusz kört kaptunk.
Váltottunk pénzt valamennyit egy automatánál, ami úgy elfogadható árfolyamon volt, vettünk internetet, jegyet a Skyliner vonatra, valamit inni és mentünk a peronra. A vonaton aztán beizzítottuk az internetet. Olyan közepesen macerásnak ítéltem most meg, egyszerűbb semmiképp nem lett még. Mivel elúszott az egész délutánunk, ezért a hotelbe mentünk, elfoglaltuk a szobáinkat és lezuhanyoztunk, ránk fért már, hogy úgy mondjam, volt szabad terünk a metrón is.
Ezután még azért összegyűltünk egy közös sétára, találtunk isteni daifukut (vett is szinte mindenki), de az étterem, amit kinéztünk, tele volt, így sushizni mentünk.
