Reggel felkerekedtünk és azonnal a Tokyo állomásra siettünk, hogy még legyen idő reggelit venni, mielőtt felszállunk a shinkansenre Kyoto felé. Lassan takarították ki a vonatot (itteni mércével persze), így szerencsére ez mindenkinek sikerült.
Az enyémet mutatom, ebben volt füstölt lazac, japán omlett, hagymás kagylóbél, egy húsgombóc, egy naruto (rákhús ömlesztve, karikára vágva), egy húsgombóc, édes burgonya, egy marhahús, két kis rántott disznóhús, párolt zöldségek és természetesen rizs.
Sima utunk volt, bár nem teljes pompájában, de megmutatta magát kicsit a Fuji is. Kyotoba érve éppen megkaptuk a kódot, hogy hogy jutunk be a lakásba, ahol hagyhattuk a bőröndöket, bár még takarítottak. Miután ezt elintéztük, egyből indultunk Narába vonattal. Jó hosszú utunk volt, kb. 45 perc.
Narában nem sok minden változott, amióta utoljára itt láttam azon kívül, hogy a szarvasok kifejezetten pimaszabbak lettek. Nem egyszerűen bólogatnak romantikusan, ahogy mesélik (tényleg igaz egyébként a legenda), hanem erőszakosan követik az embert, jobban bökdösik, mint korábban és harapnak. Még jó, hogy nem kellett este megmagyaráznom senkinek, mik azok a kék foltok a combomon… Útközben meg akartuk nézni a mochiverés technikáját egy boltnál, de sajnos arról lemaradtunk, de a friss, még meleg mochiról nem, aminek a tésztájába zöldteát kevertek, a belsejében pedig édesbab volt.
Az első állomás a szarvasokkal gazdagon tarkított utunkon a Todaiji volt, annak megfelelően a Buddhával. Újdonság, hogy már nem engednek be szarvasokat, lezárták a bejáratot mindkét oldalon, így a korábbi képem, ahol az udvaron, a templom előtt volt a Bambi, megismételhetetlen. Más kérdés, hogy innentől belógni se tud senki. Készíttettünk goshuint (templomokban és szentélyekben szerzetesek által készített kalligráfikus emléklap egy erre rendszeresített könyvecskében) és vettünk pár tök értelmetlen mütyürt.
Elsétáltunk a nem túl messze levő Kasuga taishába, ahol legnagyobb meglepetésemre a legtöbb turista nem jött be a belső részbe, csak kintről mesélt nekik a vezetőjük, ami kifejezetten érdekes annak tükrében, hogy van bent egy nagyon szép lámpásos szoba, amit én sehol nem láttam még a világon, ennek megfelelően Japánban sem.
Átnéztünk páran a néhány lépésre levő Wakamiya szentélybe, de sajnos már zárva volt, így csak pár kép lett belőle.
Elindultunk az állomásra vissza és bár láttunk buszokat, de egyik sem ment arrafelé, csak körben a városban, így sétálni kezdtünk, pedig nagyon kész voltunk páran. Éppen meg akartunk állni az útközben már egyszer, reggel megnézett csinike tó mellett fotózni, amikor Kristóf zenét hallott és jobbra megláttuk, hogy fényjátékban úszik a Kofukuji templom főépülete. Nem sokat gondolkoztunk rajta, ide muszáj volt bemenni akkor is, ha hullák voltunk és mondjuk én voltam olyan hülye, hogy kabátot se hoztam, így azért estére egészen fáztam egy szál, hátizsák miatt átizzadt pólóban. Mindenki megvette a belépőt és kapott szépen egy lampiont, amivel sétálgattunk, megnéztük a belső részt és készítettünk pár videót 🙂 Hatalmas élmény volt.
Este már nem volt bennünk túl sok erő, így a Tofukuji állomáson, a szállás közelében egyből ettünk, a legtöbben takoyakit (amiből sajnos ehetünk újra, mert túl lágy volt a tésztája, bár finom, de teljesen szétesett a szószban, mint amikor nagyon átázik valami). Elhoztam a bőröndömet a többiek szállásáról és férfiúi védelemmel átsétáltam az enyémre (mert este 10-re sikerült kiderítenem, hogy jutok be, ez se volt rossz). A nap kilométereinek száma kb. 16.
