Az első kyotoi napunkat egy igazi klasszikussal kezdtük, elbuszoztunk a Kinkakuji templomig. Hatalmas szerencsénk volt az időjárással, ember a szokásos reggeli mennyiség volt, de legalább fotózáshoz jó szögből sütött a nap. Már itt kezdődött a jelenség, hogy a gyerekek interjúvolnak minket egy kis édességért vagy egy origamiért cserébe. Azóta eltelt pár nap és nyugodtan mondhatom, hogy sztárok leszünk a helyi iskolákban, nagyon jönnek hozzánk, lassan nyithatunk egy origami-üzletet majd hazaérve.
Tök jó volt amúgy, az egész nap tele volt buszozásokkal és a “rossz szagú” gaijin mellé úgyse szeretnek leülni sokszor a helyiek, így mi tudtunk pihenni 😀
Találkoztunk 3 franciával a buszon, legalább nekik is tudtam segíteni, hogy jutnak el valami olyan látnivalóhoz, ahol az életben nem jártam előtte. Mi a Heian jinguig mentünk, ahol legalább szintén nem. Itt van Japán legnagyobb toriija, a szentély amúgy szintén megér egy misét (pun intended), de van mellette egy nagyszerű kert is, ami ugyan fizetős (500 yen, a szentély maga ingyenes), de tavasszal eszméletlen szép lehet, tele van cserifákkal (nem, egy sem virágzott itt).
Nem sokat buszoztunk innen, de legalább kiderült, hogy már érezhető a hatása a reggeli interjúknak, a gyerekek még a buszon ülve is felismertek. Később azért ez kellemetlen lehet, ha még sok csoporttal találkozunk.
Folytattuk Kyoto megismerését, a Kodaiji következett, nagyon szép templom, kár, hogy a belső részen nem szabad fotózni. Van itt egy kis szentély szivecskés emákkal (fa emléktábla, amire kívánságot lehet írni, felakasztani és hagyni, hogy valóra váljon), egy szép kert és egy kis bambuszerdő.
Közvetlenül mellette van a Ryozen kannon templom, ahol a fő vonzerő a hatalmas kannon-szobor (valóban nem sokat gondolkoztak a nevén annak idején) és van itt egy hatalmas aranyszínű golyó is, amit ha háromszor körbejár az ember úgy, hogy a kezét rajta tartja, akkor valóra válik egy kívánsága. Jóság, hogy a belépővel kapunk egy füstölőt is, amit egyből felajánlhatunk ima közben.
A nap kulturális részét a csapat egyik felével a Kiyomizudera előterében töltöttük, de végül nem mentünk be, egyrészt iszonyatosan sokan voltak, másrészt nagyon durván le van takarva (én szótam…), de amúgy lógott az eső lába is. Őszintén szólva amúgy az az előtér amúgy is a legszebb része az egésznek.
Visszamentünk a Kyoto állomásra, de nem tudtunk megállapodni abban, hogy mit akarunk enni, úgy együtt, cakkumpakli, ezért szétváltunk több csoportra. Vesszek meg, ha emlékszem… ja, mi Ritával nyers halas tálat ettünk, amit le kell önteni kis forró vízzel, illetve később csatlakozott Bence is, ő ugyanezt ette valami átsütött hússal (mondjuk csalt, nem forrázta le a már teljesen kész kaját), a fiúk pedig okonomiyakit ettek (most korrigáltak, Robi valami sült tészta izét evett). Ezután a plázában ingyen rommá masszíroztattuk magunkat, majd még kicsit leraboltuk a közeli Daisot és mindannyian hazamentünk a szobánkba az első itteni esőben.