Elindultunk végre. Először szokás szerint Budapestre jöttünk, aminek mindössze annyi oka volt, hogy olcsóbb volt az útiköltséggel együtt is innen repülnünk, mint Münchenből (ingyen szállunk meg és parkolunk a reptér közelében a családnál, míg ott ez elképzelhetetlen, bár közelebb van). Nem hittük, hogy a Qatar bevisz jópontot, de mégis ez történt.
Egyébként praktikus volt, hogy jöttünk Pestre is, kaptam szép körmöket a régi körmösömnél és ettem kürtős kalácsot, amit nagyon rég nem.
én is a bejárathoz tettem volna az indulási oldalra, semmiképpen nem az érkezési részbe belülre…
Mondjuk nagyobb jópontot írtunk volna be, ha felraknak minket business osztályra, ennyire jól azért nem élünk. Viszont gyakorlatilag félig volt a gépünk, ami annyit jelentett, hogy bár egymás mellé szólt a jegyünk, de mindhárman egy teljes sort el tudtunk foglalni egymás mögött, bőőőőőőven volt helyünk és tudtunk fekve aludni is. Kihasználtuk, ilyen luxus ezen az úton többet nem hiszem, hogy lesz és még repülünk ötöt 😀
A kaja nekünk csirkés volt Anikóval, kicsit csípős volt, bashmati rizzsel és mazsolával, nagyon finom mézes sütivel. Marci vegát kért, neki annyira nem volt jó, mi kaptunk kis csokit is, ő nem, nem volt sütije se (senki se aggódjon a lelki üdvéért, nekiadtam a fél sütimet, Ani meg nem tudta megenni az övét, ő meg nekem ugyanígy a felét). A sztyuvik egy része nagyon kedves és figyelmes volt. Kaptunk inni is, amiből nem az alkoholt felejtették ki.
Megérkeztünk Dohába és a nyeretlenség biztos tudatával indultunk el a városba, hogy már voltunk itt, nem túl izgi, de mégse üljünk 8 órát a reptéri tranzitban, hacsak nem forgatnak filmet rólunk. Ingyen vízum jár már azoknak, akik a Qatarral érkeznek ide (4 napra) és repülnek innen tovább. Ezt megigényeltük otthonról és váltottunk egy kis ryalt, hogy a taxiban tudjunk fizetni. A reptéri taxik induló költsége 25 ryal, onnantól minden km 1,2 ryal, így addig, ameddig mi akartunk menni, összesen 40 ryal volt a költség. Marci ötlete volt, hogy most ne a modern negyedhez menjünk, ott volt múltkor a hotel, láttuk már, hanem az előtte levő, közelebbi öbölcsúcshoz, mert onnan látszanak a felhőkarcolók. Iszonyatosan jó ötlet volt.
Eleinte valóban csak a karcikat láttuk, csicsa hajókat (úgy próbálták ránktukmálni az indiai alkalmazottak, mintha csak tuk-tukok lennének Delhiben – a tukmálás vajon nem a tuk-tuk szóból ered? 😀 ), amikkel lehet menni kirándulni és két macska haverkodott velünk.
Innen sétáltunk egy kicsit, megtaláltuk a The Pearl Monument nevű dolgot (amit amúgy a taxis nem ismert, nyafogott is útközben, amikor felfogta, hogy nem a Pearl városrészbe akarunk menni, hanem csak idáig, mert az 80 ryalos út lett volna, sajnálom, hogy nem ismeri a várost, én monumentet mondtam már beszálláskor).
Nem volt több ötletünk, láttunk egy csicsa épületet a nagy út túloldalán, gondoltuk, átmegyünk oda és megnézzük. Na ez volt Marci következő zseniális ötlete, ugyanis kiderült, hogy az előtte táblákon sokat látott souq (piac) még nyitva van bőszen, úgyhogy bementünk. A sok fűszeren kívül találtunk egy állatkórház + állathotel részt (természetesen kozmetikával), galambokat, kutyákat, papagájokat, macskákat, nyuszikat eladókat, nagyon szép, tiszta állapotban, játszottak is velük. Aki éjszakai átszállással jön, annak jó hír, hogyhajnal 2-ig nyitva van sok bolt, lehet mászkálni.
Találtunk egy fodrászatot, ahol 3,8 euronyi ryalért levágták Marci haját, ami baromi jó ár, főleg a turistanegyed közepén. Mondjuk kicsit megnyirbálta a bácsi a rendes borotvával a nyaka hátsó részét is, de nincsen ingyen vacsora.
Találtunk nem messze onnan egy gyönyörű bejáratot, mint kiderült, ez egy perzsa étterem volt. Osztottunk, szoroztunk és arra jutottunk, hogy bemegyünk, mint a reinkarnációs tanfolyamra, hiszen egyszer élünk. Én komolyan mondom, ilyen szép éttermet rég láttam. Nem mondom, hogy a legolcsóbb volt életemben, de váó. Még WC-re menet is csak fotóztunk 😀 Egyébként rendeltünk két édességet és egy salátaszerű izét, meg vizet, gyömbért és én egy mangós valami fantáziaitalt, ami savanyú volt, mint a citromlé. Egy kekszválogatás volt az egyik édesség, a másik pedig ránézésre hasonlított a créme bulée-re, kóstolásra nagyon nem, sült rizsliszt volt tejjel és rózsalekvárral – mi pedig sáfrányt éreztünk ki belőle. A saláta uborka volt, mazsola és dió egy joghurtos alapban. Gyakorlatilag egy kicsit módosított tzatziki volt. Kaptunk előételt is, perzsa kenyeret, parit, zöldségeket és diót, ami jól ment ehhez a szószhoz.
Elindultunk vissza az épülethez, ami átvonzott minket a túloldalra, hogy aztán ott fogjunk egy taxit. Állt ott pár, de bizalomdermesztően a többség indiai volt, azt nem szerettük volna valahogy, elindultunk sétálva úgy, hogy irányba álljunk (a droszton levő taxik nem is jó felé álltak egyébként). Leintettünk az úton egy taxit és itt jött a meglepi. Beültünk, egy hibaüzenettől nem látszott a méter. Marci megkérdezte, hogy mennyiért jutunk ki a reptérre, gondoltuk, automatikusan megy az óra. Elkezdi, hogy 50. Mondtuk, hogy ne szórakozzon, 40-ért jöttünk be. OK, akkor kivisz 40-ért. Mondtuk, hogy kizárt dolog, órával akarunk menni. Elkezdte megint erőltetni hogy 40-ért kivisz. Mondtuk neki Marcival ekkor már nagyobb hangerővel, hogy álljon félre, kiszállunk, ha nem órával megy. Nem volt hajlandó félreállni, ami nekem elképesztő, ilyet sehol se láttam még a világon, hogy ha az utas szól, hogy álljon félre, akkor nem teszi (az ajtókat bezárta úgy központilag, hogy mi nyitni se tudtuk amúgy). Nagy nehezen bekapcsolta, de akkor se látszott, csak megmutatta, hogy tényleg megy. A km-t látta Marci elöl ülve. A vita második mondatánál, amikor közölte először, hogy akkor negyvenért kivisz, mert jófej az ötven helyett, rákérdeztem, hogy indiai-e. Nem lepett meg a válasz, az volt. A reális, óra alapján fizetett összeg egyébként 29 ryal lett.
Kiértünk a reptérre szépen, semmi gond nem volt, még beengedték a vizet is a biztonságiak. A maci még mindig a reptér közepén van. Most már kicsit morcosan tudatosult bennem, hogy egy falunyi indiai roamingol itt a reptéren, ilyen-olyan okból (utasként és takarítószemélyzetként). Korábban sose zavartak, észre se vettem őket, vagy legalábbis nem tulajdonítottam különösebb figyelmet a származási helyüknek.
A reptéren megiint Marci mentette meg a seggünket, a neten körbenézett és talált egy ún. családi részleget és szerencsére pont gyerekkel nem voltak ott, voltak viszont faja kanapék, ahol ha nem is aludtunk, de kicsit hencsizve tudtunk pihenni.
Túl sok időt nem kellett ellőnünk a Hamadon, mehettünk 3 terminállal arrébb a géphez. A gép szép nagy és sikeresen átraktam magunkat a szárnyra, mert a Seatmap oldalon még otthon ehhez a géphez azt írta, hogy a 14-es sor a szárny előtt van (még előtte a 31-be voltunk foglalva) és ez nem annyira stimmelt.
A reggelinél háromféléből lehetett választani, én szójában sült halat ettem rizzsel, több nem is fért belém, aztán szundiidő jött.
Csendes volt szerencsére a gép, sokat pihentünk, bár alvás kevesebb volt. Időben megérkeztünk Tōkyōba, a végefelé olyan légörvényekkel, hogy a pilóta szólt a sztyuviknak is, hogy üljenek le és kössék be magukat. Természetesen kajaosztás közben, mert mikor. Japános ebédet ettünk, olyan feles volt, a sushi inkább kuka.
Leszállás utánig semmi izgalom nem volt, max annyi, hogy életünkben ilyen gyorsan még soha nem mentünk át a bevándorlási részen, azonnal pulthoz küldtek. Nem szóltak fanfárok, csak a kis szívemben, még most cserélés előtt meglett a 10. japán pecsét az útlevelemben és túl vagyok a századik repülőutamon.
Természetesen nem is japán út lenne, ha nem történt volna utána valami. A bőröndömön volt egy heveder keresztbe, azon pedig egy ilyen ruha, nagyon szorosan becipzározva. Ezek csodálatos módon lekerültek róla és valaki megpróbálta nyitogatni a zárat. Azért biztos ez, mert 000 volt beállítva kódnak, pedig nem annyi és random szoktunk beletekerni, miután bezárjuk és az egyik fülecske nyitva volt. Nem szeretnék tippelgetni, de úgy néz ki, a reptéri emberek elszórakoztak a bőrimmel, amíg mi Dohában kóricáltunk. Meg akartuk reklamálni, széttették a kezüket, hogy erre nem vonatkozik a gari (bőröndborító és heveder), de választhatok egy másik keresztpántot, van nekik sok, választottam egy snoopysat. A bőri egyik sarka be volt ütődve viszont, a zár alig működik, csak nehezen és az egyik kerék majdnem kitört, na ez viszont elég volt nekik, hogy cserét ajánljanak fel. Baromi gyorsan kaptam egy másikat, bár ez most kicsit kisebb, de megtarthattuk a nagy böhöm feketét is, az még hazautazik, mert a kisebbikbe nem fér el teljesen mindkettőnk cucca (fogalmam nincs, mit csinálnánk, ha teljesen meghalt volna).
Be akartuk élesíteni a JR passt, álltunk a nem igazán hosszú sorba, még volt tíz percünk az egészre, mire egy kínai nő vagy 15 bérlettel a kezében fogta és bement a sor elejére, mert CSAK. Próbáltunk szólni a helyi erőnek, hogy ne hagyja már, de azt se értette, mit mondunk. Inkább felszálltunk a vonatra és eljöttünk a szállásra. Aranyos bácsi a főni, elfoglaltuk a hatalmas szobánkat és elindultunk az Akihabarára.
Sajnos az nem jött be, hogy a kinézett Tendon Tenyában vacsizzunk, beültünk egy másik leveses tempurás helyre és ott telezabáltuk magunkat, hazafelé ittunk egy kis bolti alkoholt és most itt ülünk hajnal 1-kor az ágyon – hello jetlag 😀 Reggel indulás Tōkyōba.
