Reggel kirugdaltuk egymást az ágyból, viszonylag korán ahhoz képest, hogy 2-kor sikerült elaludnunk. Büszkék voltunk magunkra a nap végén, hogy mennyire jól bírtuk a napot.
Egyből a Shinjukura mentünk gépekért, volt is, amit vettünk, közben realizáltuk, hogy okosan a szobában hagytam gyakorlatilag az összes pénzünket, ezért itt szétváltunk és mi Anikóval mentünk a Meiji jinguba, míg Marci visszaszaladt a hotelhez a pénzért. Jelzem, itt már fájt a talpam, innen szép az, hogy még lenyomtam 12 órát talpon, valami nem stimmelt a cipőmmel. Szóval mi felszálltunk a rossz vonatra Anikóval, mert a Harajuku állomásig akartunk menni, én meg nem figyeltem (jó, ez nem volt az én napom, lesz még folytatás) és a gyorsvonatra szálltunk, ami nem áll meg ott, ezért lementünk a Shibuyáig és onnan vissza a simával egy megállót. Szerencsére az ilyen hibákat nem kell drágán megfizetni, csak az időnkkel, mert azt nézi a rendszer, hogy hol mész be és hol jössz ki és aszerint fizetsz, nem útszakaszonként vagy megállónként. Bementünk a Yoyoginál a parkba és elsétáltunk a Meiji jinguig, hogy megláthassa Anikó, hogy az egész fel van állványozva, mert felújítják a következő pár évben, úgyhogy érdemes tudni, hogy 2019-ig a Meijit (és a Sensojit) nem lesz nagy élvezet megnézni. Visszafelé megint figyeltem nagyon, elfelejtettem, hogy sima vonatra szálltunk 😀 és lepattantunk az első megállónál, de az nem a Shinjuku, hanem a Yoyogi, várhattuk meg a következő vonatot.
Visszamentünk utána a fényképezőboltba, hogy találkozzunk Marcival és vegyünk mást is, majd beültünk egy kis gyozás helyre, amit múltkor találtunk egy pincében. Degeszre ettük magunkat gyozával és tojásos rákos rizzsel és ez megmaradt a nap további részében is.
Sétáltunk egyet a környéken, mert van sok, olcsóbb vonatjegyet és belépőt árusító bódé itt, de ami nekünk kellett, az nem volt (se vonatjegy, se belépő), így lementünk a keleti kapuhoz és beizzítottuk a JR passunkat (ezt nem lehet megtenni minden állomáson és bár nem kellett még, de ha itt nem csináljuk meg, akkor többet nem tudjuk, mert Ōfunában nem lehet). Kimentünk Nakanora, ott is vettünk valamit és beleszerettem egy fotós hátiba a mostanim helyett, amit eladnék, de a sorsra bíztuk, ha itt lesz, amikor visszatérünk április elsején, akkor hazajön, ha nem, akkor így jártam.
Innen a Shibuyára mentünk, hogy találkozzunk Atival és leraboljuk az Uobei sushiéttermet. Jelentem, ahhoz képest, hogy nem voltunk éhesek, egészen jól sikerült. Megint hülyére zabáltuk magunkat.
Megnéztük a helyi Hello Kitty vagont is, ami a Hachikō-szobornál van kirakva. A miértjét nem tudom, de végülis van benne két pecsét is és turistainformációk is akadnak. Amúgy csak kawaii és ez elég 😀
Cserifa-állapot Tōkyōban: sehol se állunk, épphogy rügyeznek.
Átmentünk a Harajuku állomásra ismét, most így a 4 magyar, hogy sétáljunk egyet. A Takeshita dōrin kezdtünk és Anikóval nem tudtunk ellenállni a kísértésnek (nehéz volt rábeszélni: – akarsz ilyet? – aha) és ettünk egy crépest itt. Na itt már nem csak a lábfájásom miatt volt nehéz gyalogolni.
Apropó gyaloglás, igazán jók voltunk ma, mellékelve a telefonom beépített lépésszámlálója. Kellett is ez a kis edzés, mert bevittünk vagy 4ezer kcalt 😀
Megnéztük még a tükrös bejáratú áruházat, fotóztunk egy kicsit, sétáltunk az Omotesandōn és megmutattuk Anikónak az óvszerboltot. Visszaszaladtunk még a Shinjukura, ott megint szétváltunk, Anikó és Marci elmentek a bőröndökért, én meg mivel már járni alig tudtam, egyből a Tōkyō állomásra mentem, hogy majd ott találkozzunk. Atival indultunk, hogy ő majd Uenon leszáll és megy haza, de végül elkísért engem végig (ugyanaz történik, a fel- és leszállás állomása a lényeg, hogy közben mennyi időt marad lent, az nem fontos, amíg nem hagyja el a rendszert).
Kijöttünk vonattal Ōfunáig (állhattunk egy órát, de legalább nem a csúcsidőben a dugóban, mint Tōkyōban előtte), mert Kunionál alszunk pár napot megint és ideköltöztek nemrég. Anikó tovább ment az enoshimai szálláshelyére, a következő napot külön töltjük. Mi éjfélig iszogattunk meg csacsogtunk, aztán letettük a kis futonunkat a nappaliban a tatamira és alszi volt, mint a dög.