Ha azt hiszi az ember, hogy a cebui kórházazás és a repcsilekésés után nem tudunk még egy kanyart belevinni az útba, téved. Megérkeztünk szépen Taiwanra, Kaohsiungba, átvettük a kocsit és lecsorogtunk a déli csücsökhöz, Hengchunba. Este nem volt semmi izgi, node reggel az orkánszerű szélben elindultunk reggelizni biciklivel. Hárman ültünk a biciklimen, én, az útlevelem és a majré. Az utóbbi nyert.
Amikor a reggelizőhelyen fizetni akartunk, akkor csapott meg az érzés: már nincs a farzsebemben az útlevelem. Egyáltalán minek vittem magammal? Semmi értelme nem volt, két sarokkal odébb volt a kávézó. Elkezdtük keresni az útlevelemet, mint az őrült, mert attól féltünk, hogy felkapja a szél és akkor gondban vagyunk. Csináltunk “tesztrepülést” a másik útlevéllel, szaladt, mint a fene. Én kezdtem volna feladni, visszamentem a hotelbe, hogy beszéljek a konzulátussal, de hétvége volt, ráadásul karácsony előtt pár nappal, senkit sem értem el. Nagy nehezen egy FB csoport adminjával tudtam beszélni, aki megadta a konzul telefonszámát, de gondoltam, előbb visszamegyek beszélni Marcival, hogy hagyjuk, menjünk a rendőrségre bejelenteni, hogy elvesztettem. Amikor odaértem hozzá, valakivel beszélgetett éppen fordító segítségével. Kiderült, hogy egy lány megtalálta az útlevelemet és kiposztolta a helyiek csoportjába, hogy ilyet talált, ott tippelgettek, hogy honnan való az irat, illetve hogy mit tegyen vele. Ezt a posztot összekötötte egy helyi azzal, hogy két fehér ember fel-alá biciklizik és gyalogol idegesen az utcában és odajött hozzánk. Behívott a szerelőműhelyükbe, megkínáltak kávéval, amíg lebeszélték a csajjal, hogy ő most a munkahelyén van, de fél óra múlva bedobja a rendőrségre az útlevelet. Addigra összepakoltunk mindent, odacsorogtunk, bementem, mondtam, hogy a magyar útlevelet keresem és már adták is ki. Iszonyatosan nagy mázlink volt, még ma is nehezen hiszem el.
Bár eltoltuk az időt, még belefért a napba egy kis strandolás, illetve délután a National Museum of Marine Biology & Aquarium, ami meglepően jó volt, bár sajnos mindent már nem tudtunk megnézni, de ha véletlen valaki mégis erre jár, egy fél napot érdemes rászánni.
Reggel megnéztük a Checheng Fu’an palotát, amit csak véletlenül találtunk, igazából nem volt benne a táncrendben.
Chiayi volt egy nagy célja ennek a taiwani kirándulásnak, itt van ugyanis a Hinoki japán falu, ami egy érdekes képződmény és igazi felüdülés volt, japán feeling, néha egy indokolatlan Pókember- vagy Flash-szoborral, ahogy azt kell.
Egészen Északon folytattuk a felfedezést, a Taipei melletti Guandu templom következett, ami egy nagyon menő komplexum és természetesen mint minden templomba, ingyenes a belépés.
Másik nagyon szép északi, de vidéki látnivaló a Yehliu Geopark, bár szerintem az az egy darab szoborszerű szikla (A királynő feje), amit hypeolnak, az nem olyan nagy eresztés, de itt is pár órás sétálgatással és sok emberrel kell számolni.
Újra beugrottunk Jiufenbe, hátha most jobb lesz, de nem. Megint tömve volt, megint vacak idő volt, szóval ez volt az utolsó esélye. Biztos szép, csak nem derült ki két látogatásból sem, igazi tourist trap, tele boltokkal és mütyürökkel. Beitou viszont még visszamenős, most csak sétáltunk egyet, megnéztük a fürdőmúzeumot, de visszamenős hely.
Az utolsó napirendi pont karácsonykor volt Taipei. Még mindig szeretjük ezt a várost, most visszamentünk az én egyik kedvenc helyemre, a Chiang-Kai-shek emlékcsarnokhoz (itt találkoztunk először és utoljára az út során magyarokkal, boldog karácsonyt kívántam nekik a mosdónál), illetve hatalmas élmény volt a Nemzeti Palotamúzeum, ahol az írással foglalkoztak sokat (jól bevásároltam hülyeségekből, ha már kari) és van mellette egy kellemes kis kínai kert is.
Tekintettel a jelenlegi szívás szituációra nem tudom sajnos, mikor megyünk messzebbre, egyelőre felfedezzük Ausztriát kicsit jobban, még meglátom, hogy ezekről érdemes-e írni valamit.