Elképzelhetetlenül hosszú lett az útnak ez a része és ennek a posztnak a megírása közötti időszak. Mondhatnék kifogásokat, de nem lenne értelme, hiszen még egy 3 hónapos koronás kényszerpihenő is benne volt, így egyezzünk meg: lusta voltam és tojtam rá. Bár 3 helyen voltunk a Fülöp-szigeteken (így 3 különböző szigeten is), de egy posztba tettem őket, meglátjátok, miért.

Osakából Manilába érkeztünk, ahol semmi extrára nem számítottunk. Mindenképpen valamennyi időt el kellett volna tölteni itt az átszállás miatt és mivel két külön légitársasággal és két külön jegyvásárlással utaztunk, így nem akartuk megkockáztatni a gyors átszállást. Először Brunei előtt töltöttünk itt egy éjszakát, majd utána két éjszakát és egy teljes napot. Azt kell mondanom, ez bőven elegendő is erre a kicsi, nem különösebben szép városra. Bejártuk az erődöt, a belvárost, lovaskocsikáztunk, mert egyrészt fáradtak voltunk, másrészt a lovak nem néztek ki rosszul. Kínlódás volt nyitott és elfogadható éttermet találni, tartottunk a kaják minőségétől is (nem ok nélkül, majd erre visszatérünk).

Innen Caticlan repterére repültünk, hogy alkudozások és egy legalább egy órás zötykölődés után (a csomagok a tetőn voltak, nem kicsit aggódtam, hogy leesnek) megérkezzünk a hotelünkbe Boracayon. Boracayt nem kell túlspilázni, egy nyaralósziget annak minden előnyével és hátrányával együtt. Próbálnak itt is átvágni pitiáner módokon, lehet jókat enni, lehet rosszakat enni, van hűtőmágnes, póló és mentünk búvárkodni is (Marci itt vesztette el a szüzességét, nekem pedig jó volt leporolni a tudásomat) a nyílt tengerre.

Ezután jött az, hogy ember tervez… Úgy kezdtük, hogy benéztük a repülést. Mikor kiértünk a reptérre és bementünk a biztonsági kapun, derült ki a tábláról, hogy nincs is olyan járat, amit repülnénk. Nincs bizony, mert egy laza 3 órával elnéztük. Jött a megkönnyebbülés is rögtön: van még egy járat Cebuba, csak jegyet kellett rá venni. Nem volt jó érzés, ahogy az se, hogy ennek a légitársaságnak a járatára túlsúlyt kellett fizetnünk a 23 kilós csomagra, mert csak 20kg lett volna a megengedett (ezért is nem velük akartuk ezt a távot lerepülni, mert tudtuk, hogy nem fogunk beleférni a súlyhatárba). Mindegy, meglett, ez a lényeg, repültünk Cebuba. Mivel ez egy délutáni járat volt, nagyon semmi extrát nem terveztünk estére, ledobtuk magunkat a hotelbe (ahol boxolni kellett a portán, mert olyan emeletre akartak rakni, ahol nem járt a lift, na mondom jó vicc, hogy lépcsőn cipeljem a nehéz cuccokat egy 4 csillagos hotelben) és este leszaladtunk a közeli plázába csak enni egyet. Egyébként a hotel a kitűnő helyén kívül, ahol volt (eeeeeennek is lesz jelentősége a következő napokban) egy baromi nagy csalódás volt. Úgy volt, hogy van medence (volt, csak jéghideg, öreg és elhanyagolt, még kifekvési lehetőség sem volt), hogy ki lehet menni kilátóba (nem lehetett), hogy van mindenféle szórakoztató központ bent (nem volt nyitva) és hogy vannak éttermek (végülis voltak, ha nem nézzük, hogy milyen vackokat ettünk ott általában).

Másnap reggel felkeltünk és elindultunk felvenni a közelben levő mopedet, hogy kiránduljunk a városban. Szépen elsétáltunk odáig, majd megkaptuk a cangát, bár kicsit aggasztó volt, hogy a nő mondta, hogy ez a férje munkája, csak ő az ágyat nyomja, dengue-láza van. Okkkkké, az csak egész kicsit fertőző és csak egy ennél picit jobban ijesztő betegség. Felszáltunk a robogóra és éreztem, hogy valami nem jó. Megálltunk egy benzinkútnál, hányingerem volt, próbáltam hideget inni, de nem segített, jeleztem Marcinak, hogy ha elkezdem ütögetni a vállát, akkor hirtelen halál, mert hányni fogok és így is lett. Fél órát se mentünk még, de én olyanokat hánytam, amekkorákat életemben alig. Utána kicsivel jobb lett, így folytattuk az utunkat a Temple of Leah-hoz, ami egy meglepően görögös templom egy hegy tetején. Mondanám, hogy jól voltam, de nem. Utána beültünk egy étterembe, de már nem tudtam enni, csak ittam. Ez baromira bejött előző este is ugye, ott ittam valami 3 liter jeges teát.

A következő reggeltől bérletet kaptam a pokolba. Belázasodtam, hánytam, hasmenésem volt, teljes VIP program lett. Harmadnapra eljutottunk oda, hogy ugrott a kirándulásunk Malapascua szigetére és Marci egyedül ment a városba kószálni, mert én feküdni tudtam csak az ágyban. Ekkor már jött hozzám a hotel orvosa és mondta, hogy tessek bemenni a nem messze levő magánkórházba, a Chong Hua Medical Arts Centerbe. Húztam az időt, ahogy minden rendes beteg teszi, de a végén beadtam a derekamat. Nagyon közel volt, ennek ellenére csak taxival tudtam menni. Ekkorra már 39,7 rekordlázat produkáltam, ami maximum egy órára ment le, ha sok bogyót vettem be rá. A dokik elküldtek mindenféle vizsgálatra, köztük egy vizeletvizsgálatra is. Volt valami baci, amiből 100 alatt kellett volna legyen a szám. Na most ez nekem 21000 volt. Volt ultrahang is, vérvizsgálatok sora. Egyre savanyúbban néztem ki, összehánytam párszor a kórházat is. Kaptam sok gyógyszert, de nem akartak benttartani, a hotelben alhattam (ez azért megkönnyebbülés volt, tartottam a kórházi állapotoktól), de minden nap látni akartak. 4 napig jártam be oda a pokoli bérletemmel, aztán nagyjából jól voltam, mire repülhettünk tovább  Taiwanra. Kb. 200 euro volt egyébként a sok gyógyszer és a még több vizsgálat, legalább anyagilag nem volt megterhelő (és a biztosítótól amúgy is visszakaptuk).