Megjöttünk a második versenyre. Sikerült elbeszélni egymás mellett a szervezővel, így péntektől volt szállásunk a néninél, aki idiótán beszél. Így beszélne nyan cat, ha tudna. Cserébe viszont jól főz 🙂

Szóval azért nem voltunk a hálón mostanában, mert egy internetféle van itt, az meg csak a Google-t és a társoldalait ismeri, semmi mást nem hajlandó ingyen megnyitni. Még jó, hogy ott van a nevében, hogy free. Megy itt is az árukapcsolás meg a parasztvakítás rendesen.

Szóval ryokanos szobánk van. Nem japánosoknak: japán szoba. Tatami a földön, a megágyazás futonnal, rizspapír falak (tán ne mondjam, mit nem hallani át a másik szobából), bejárati ajtónál cipőlevétel, belsős papucs fel, fel a szobába, ott a fürdőszobás papucs egy másik. Az asztal térdelős, bár jófejség, hogy van a szobában fűtés (nem szokott lenni, csak északon) és TV meg hűtő.

Shuttle buszunk van, hoz-visz minden nap a lovardából, 5 percre vagyunk innen. Ez a jó része a dolognak. A rossz, hogy itt aztán végképp mindenki japánul beszél. Kezdek picit besokallni. Nem azért, mert így kell beszélni, hanem mert 1,5 hete ugyanazokat a dolgokat kell mondani, másra se szükség nincs, se nem kíváncsi senki.

Az idő. Hát pénteken a VIPben ülve, epret eszegetve tűnt fel, hogy leégtem, de nem kicsit, amúgy vörösre. Mellette megfáztam ugye, én is nyertem egy maszkot (péntek este ezt egy csillogós, szívecskés, menő helyi pinkre cseréltem az unalmas fehér helyett). Szombaton csak esett kicsit az eső, bár egész nap. Vasárnapra olyan szél lett, hogy így konkrétan arrébb tett néha. Kemény volt.

A lovasok nevei nehezebb dió, mint gondoltam. Marci csinált egy tök jó excelt. Itt rajta van a startlistán a lovasok FEI száma, az alapján vissza lehet keresgélni, kinek mi a neve, de sokat a helyiek se tudnak kiolvasni, ez a bibi. A bemondó csaj (akinek tiszta animés hangja van, imádom) nyilván igen, de őt még nem is láttam. 40-50 éves emberek állnak néhány név felett, hogy fogalmuk sincs, hogyan kellene kiolvasni. Hogy lehet így élni? De tényleg. Eddig nevettem, hogy a japános jelentkezési lapokon oda kell írni hiraganával is (tessék rákeresni, ez egy írásrendszer itt) a kanjik (kínai jelek, a bonyolult félék) mellett az olvasatot, de így már értem.

A lovastudás egy hét alatt nem változott: túlélésért küzdenek. Ennyi moments képem nem tudom, mikor volt utoljára. Átselejteztem és még így is 120 darab körül van és szinte mind bukás. Rongyolnak körbe, semmi távolság, semmi ész, csak ahogy sikerül és úgy fúródnak a földbe, hogy kár, hogy a japánoknak nincs olajkészletük.

A férfiak. Körbenéztem. Izé. Most itt vagy menő ratyinak kinézni, vagy ezek itt 80%ban azok. A VIPben levő kanok megpróbáltak elegánsan megjelenni, ami azt eredményezte, hogy olyan díszbuzinak néznek ki, hogy Lakatos Márk sírva könyörögne a receptért.

A nem édesszájú helyieknek isteni édességeik vannak. Fogalmam sincs, mit eszünk legtöbbször, csak csaklizgatok a VIPből (felmehetünk, nem azért, csak nem kérdezem ki őket, mi micsoda). Van franciának mondott édesség is, de lévén ez is mochi volt (gugli a barátod), erősen kétlem.

A vietnámi repülő óta konstans amerikaiaknak néznek. Az az apró tény nem zavar senkit, hogy egymás között nem angolul beszélünk, vagy ennyire nem tudnak angolul, hogy ez fel se tűnik nekik.

A boltokban az árak: pont ugyanannyi minden, mint otthon, gyk az a szám van kiírva, épp csak JPY-ben, tehát 2,5tel kell szorozni mostanság. Kis szépítés, hogy a fizetéseket is 🙂 de egy tokyoi lakás megeszik 250ezer forintot (rezsi nélkül, csak úgy magában, ha nem nézzük a belépő költségeket).

Itteni idő szerint hétfő kora reggel repülünk vissza Tokyoba és jön az utolsó két nap 🙁 Nemakarokhazamenni. Ezt mondjuk sejtettem előre, hogy így lesz, de most így még rosszabb, hogy már itt van. Kicsit se enyhít a dolgon, hogy tök jó szoba vár ránk. Na mindegy, számvetést majd visszafelé készítek. Lehet, hazaérve visszasírom még ezt az időjárást, ahogy otthonról hallom a híreket 🙂