Nahát, bejártuk Nahát 😀
Sikerült rosszul beállítanom az ébresztőt, úgyhogy kicsit stresszes volt a reggeli repcsi elérése. A gépen aludtunk egy jót, majd kiszálltunk a legalább 90%os páratartalomba és a huszonvalahány fokba. Örültünk, mint majom a farkának, előtte Kyotoban ugyan szép időnk volt, de reggel Osakában didergős hideg volt.
Szóval felszálltunk a monorailre (egy sínen közlekedő vonat a város felett) és bementünk a hotelbe. A szobát ugyan nem tudtuk még elfoglalni, de átpakoltunk úgy, hogy egy zacskónyi cuccot (csak két kézipoggyászt vittünk magunkkal Okinawára) ott hagytunk a szállodában és elindultunk körbenézni. Kezdésnek kimentünk a tengerpartra. Marci persze nem hozott itt magával fürdőrucit (a hotelban volt neki), így csak én pancsoltam egyet. Visszavettem rá a sima ruhámat, hadd kapjanak szívrohamot a pasik (a melleimen ugye tiszta víz lett egyből).
Utána elmentünk egy közeli parkba. Gyerekek, ha gyönyörűt még láttatok… A neve Fukushuen. Szerintem legalább egy órát voltunk bent. Régi épületek, koi pontyos tavak, szobrok, kőpagodák, mindenféle.
Innen tovább mentünk a Shuri kastély felé. Odafelé megejtettük az első igazi japán ramen levesünket, zseniálisan finom volt. Hajgumi is ki volt rakva, hogy fel tudd fogni a hajadat 🙂 Egy ilyen laza fél kilós cuccot elénk toltak (a helyieknek ez csak az egyik fogás volt, kövérek az itteniek).
Kimaradt korábbról: a papírtöltögetős helyeken (állomás, posta, ilyesmik) van szemüveg is kirakva. Amennyit mobiloznak, kellhet is rendesen nekik.
Az utcákon és az állomásokon (csak a főutcákon) van végig ilyen vakvezetős ragya az úton. Én a pokolba kívánom, mert az új bőröndöt nehéz átrángatni rajta (konkrétan tegnap egyszer megforgatta a kezemben az egészet), de nekik nagyon praktikus lehet. Kb. minden ki van írva pöttyösen is nekik, ami szintén tök jó.
A kastélynál láttuk, hogy nem törték meg a hagyományt: hegyre építették, nem is kicsire. Mire felértünk, pont megjött a vihar, úgyhogy tűztünk vissza a szobába aludni kicsit.
Este megint kimozdultunk, mentünk a Kokusaidorira (szó szerint: nemzetközi út/utca), ami a helyi Váci utca. Van itt minden, mint a búcsúban. Tiszta Hawaii az egész. Ettünk egy kis helyi kaját, én egy sült halat toltam be, Marci egy disznóvalamit szójás szószban. Finom volt nagyon, csak kevés. Ittunk hozzá helyi pálinkát, én koktél kivitelben, Marci eljátszotta a HMCS-t, ott hagyta a vizet, amit adott hozzá az amúgy nagyon mufurc helyi bácsi. Úgy kezdte egyébként, hogy bementünk, levettük a cipőnket, mert oda volt támasztva a padlóra egy helyi papucs, azt én felvettem, erre rám ripakodott, h vegyem lefelé. Rajtunk kívül ember nem volt az étteremben, ezért hittem azt, hogy ez a vendégeknek van odakészítve (szokott ilyen lenni, ha tatami a padló).
Próbáltunk volna pénzt levenni, mert sejtettük, hogy másnap a kisebbik szigeten lesz gond, de nem sikerült. A 7eleven boltokban tudunk levenni MasterCardról, máshol nem, az meg itt nincs. A Family Martban lehet fizetni vele, levenni az ottani automatából nem. A bankoknál levő automatákból sem. az utolsó kis bolt is elfogadta ugyan, de ahogy Kyotoban a Nijo kastélyba nem tudtunk bemenni ezért, úgy máshol is szívtunk ezzel, csomó helyen egyáltalán nem fogadnak el kártyát, sok helyen meg csak ezt nem.
Reggel be akartunk menni a postára, mert a neten azt az infót találtuk, hogy ott lehet levenni róla (egyébként ez helyes volt), de csak 9kor nyitottak, közben a hajónk Tokashikire pont akkor indult és ugye itt betartják a menetrendet. Végül megvártuk a 9es postanyitást, a kikötő mellett is volt egy posta és vettünk le pénzt. A hajójegyekért természetesen nem lehetett kártyával fizetni.
Egy órával később ment a következő hajó, arra felültünk. A kikötő maga nem volt nagy szám, pláne az érkezési. Útközben megettük a reggeliből hozott onigiriket, egy kivételével, a cseresznyevirágosat úgy kidobtam, mint a tök, az első ehetetlen kajánk Japánban. Láttunk viszont bálnát a hajó mellett, de lefotózni már nem volt idő.
Ja itt jelzem, Marci ekkor már erősen takonykóros volt, engem váratott még két napig. Mindketten a helyi ebolától taknyodzunk. Ő kifelé belőle, én most kezdtem. Ilyen kicsi lázzal, erős orrfolyással, némi könnyezéssel járó marhaság. Viszont jól áll neki a maszk 🙂 (ezt azért hordják a népek, hogy ne fertőzzenek meg másokat) sanszos, hogy holnap nekem is kell.
Nem volt szép időnk, mire odaért a hajó, felhős nyálas semmilyen, de semmiképp nem strandidő. gondoltuk, megpróbálkozunk mégis az autóbérléssel (elvileg magyar jogsival nem lehet). Minthogy egy étteremmel együtt csinálják az autóbérbeadós bizniszt, így simán ment, bármit beírhattunk volna. Lett 3 órára egy kocsink, de a meglepetés az első megálláskor ért minket: ez egy Daihatsu Mira volt 🙂 Autókáztunk a szigeten (megengedett sebesség 30km/h, legtávolabbi pontjai a szigetnek kb. 15km), szép strandokat találtunk és anyáztunk az ekkor már szemerkélő eső miatt.
Ekkor még röhögtünk, hogy amint leadjuk a kocsit, ki fog sütni a nap. Amikor ez valóban bekövetkezett, már kevésbé fogadtuk vidáman. Egyébként meg tuti volt, hogy nem lesz strandidő: vettünk naptejet, Marcin fürdőnaci volt, nekem vettünk egy új pacskert (ami rendesen fel is törte mindkét rüsztömet, még mindig véresen sebes, pedig két naposak a sebek), hoztunk türcsit, nem vittünk kabátot, rövid naci és póló kombóban dideregtük végig a napot.
Akartunk ebédelni egyet az egyetlen étteremben, ahol béreltük a kocsit, de a srác visszavette a kocsit és el is tűnt egy pillanat alatt, soha többet nem láttuk, az éttermet bezárta ekkorra.
Venni akartunk az egyetlen boltban egy kis rágcsát, hogy majd Nahában este eszünk valamit a repcsi előtt. Amikor a kasszához értünk, a néni annyira kapkodott (pont jött két nagy csoport a helyi ifjúsági táborból), hogy szinte elzavart minket fizetés nélkül. Kivételesen éltünk vele.
A hajón visszafelé a fekvős szinten utaztunk, aludtunk egyet (az alsó szinten tatamis helyiségek vannak, a felső sima üldögélős, nagy TVk mindenhol), pedig egy ovis csoport mindent megtett azért, hogy megakadályozza.
A Kokusaidorin ettünk egy kis vacsit. Rendeléskor jeleztem (japánul természetesen), hogy csirkét szeretnék enni. Biztosított a pincér, hogy csirkét kapok, majd fordult egyet és úgy hozott disznóhúst, ahogy kell (Okinawán sok disznót esznek, az ártatlanság vélelme mellett azt mondom, nem tudja a különbséget, szerinte a csirke csak egy disznófajta). Azért finom volt.
Este felültünk a kicsit késő gépünkre és visszarepültünk Osakába.
Reggel megnéztük, milyen is egy japán népfürdő, egy sento. Nem teszek be képet, nem készült, tessék rákeresni, ilyen forró gyógyvíz elméletileg. Mellette volt komoly masszázsszék is, szauna, a férfi részlegen jacuzzi, a nőin piperecuccok. Furcsa volt a hotelban egy szál yukatában krosszolni.
Napközben bementünk Osakába, beújítottunk még pár dolgot, többek között egy fasza nyomtatót, ettünk egy tök jó runing sushis helyen, aztán kimentünk a lovardába, Taizo felvett minket (az ő lovardájában lesz a verseny holnaptól), majd Milky elhozott hazafelé egy darabon, errefelé van a szállodája. Sikerült ma éjszakára Taizonak is szobát foglalnia nekünk, meg mi is foglaltunk egyet, mert nem tudtuk megbeszélni rendesen, mi hogy legyen.
Most már a szobában vagyunk, kivételesen sikerült nem este 10-re ideérnünk 🙂 és még egy kicsit ébren vagyunk, holnap pedig reggeltől verseny. Szorítsatok 🙂