Nézzük előbb a szombatot, mert az b.sz fel kevésbé. Ott tartok, hogy nem tudok tartózkodni a csúnya szavaktól. Reggel átmentünk a másik hotelünkbe ugye, aztán Marci lepihent, mikor nagy nehezen kikínlódtak nekünk egy szobát, mert nem voltam hajlandó elfogadni, hogy 12 emeletnyi szoba pont egyszerre, pontban háromkor lesz kitakarítva készen. Akkor írtam meg az előző napi blogot. Egy órára rá elmentünk az Ikebukuro állomásra, ami csontra a város másik felén van és ez azért masszív 40 perces utazást predesztinál, pedig nem lassúak a vonatok és a metrók errefelé. Ikén a kedvenc boltunkba mentünk először, ahol azt gondoltam, elegendő idő lesz egy ismerősnek egy kis kompakt gépet venni. Végülis ha nem nézzük, hogy a papírokat kitölteni egy laza fél órába telt, akkor igazam volt.
Megjegyzés: a képek mobillal készültek és ez most egy kajás képes beírás lesz.
Amint kész lettünk, téptünk a nem kicsi állomás másik oldalára, mert egy ismerőssel volt vacsora megbeszélve. Marci nem volt jól, így ő főleg teázott csak, mi vacsoráztunk Hideakival, meg hármasban beszélgettünk. Szeretem ezt a helyet, egy sumo étterem, mondjuk emiatt emberes adagokat adnak, de nagyon finom minden és Hideaki gimnáziumi osztálytársa a tulaj, ezért olcsóbban is eszünk itt. Amúgy olyan közepes árkategória, tehát már nem ennénk itt magunktól 🙂
Hamar hazamentünk, mert egyre rosszabbul volt Marci, kicsit körbesétáltunk Kamata állomás közelében. Találtunk ajándéknak szánt gyümölcsöket, meg mellette nem csicsás tartóban levő olcsót, normális fogyasztásra valót. Szerintem senki se ismerné meg a különbséget ízre. A szorzószám jelenleg 2,4.
Vasárnap kitaláltuk szépen, hogy elmegyünk a Shinjuku állomásra, mert este onnan indulunk a Fuji lábánál levő Kawaguchiko városkába, ahol 2,5 napot töltünk, ott az állomáson bedobjuk a csomagokat ilyen automata megőrzőbe, aztán megyünk a városba 5-6 órára még, úgy Shibuya, Harajuku meg ilyenek. Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Nemhogy egy nagy tartó nem volt szabadon, de még kicsi se, amibe úgyse fért volna be a bőröndünk. Jó, akkor elmegyünk a közeli Ikebukurora, majd ott hátha. Na ott már kicsi szabad dobozok voltak, csak nagy nem. Itt elszakadt nálam a cérna, amikor az ötvenedik ember jött nekem, közöltem, hogy akkor fogjuk a csomagokat, elmegyünk Nakanoba, mert ott akartunk még objektíveket venni (nem vettük meg korábban, ami kellett volna, vártunk, hátha lesz jobb, mert előtte akciók voltak és nagyon lerabolták a boltok készletét), majd vissza a Shinjukura és elmegyünk egy korábbi vonattal. Nakanon végül inkább súlyzót vettünk, mint obit, mert Marci 70-200-asa se kutya, mellette a 150-600 1,95kg, valamint nekem is egy ilyen 1,95kg-os csöppség jutott. Mondjuk legalább be tudunk fotózni velük a lovak agyába is.
Mivel persze Mirának muszáj sushiznia, mert korábban nem tudott a rosszullétei miatt, ezért várnunk kellett kicsit, aztán behoztam kicsit a 3 napos kajalemaradásból. Ugye nem szabad elfelejteni, két bőrönd, két hátizsák, egy esernyő és az új cumók miatt két új nagy zacskó társaságát is élvezhettük. Égett a zsír rendesen 😀
Megígértem, hogy megírom, most már muszáj lesz: Mártonnal kikezdett egy meleg eladó. Hiába, az ember felvesz egy csinosabb farmert, egy fehér cipőt és máris úgy kezdi az eladó, hogy milyen jól beszél japánul (nem.) és hogy én a barátnője vagyok-e. Mindenesetre hogy Marci megadta-e neki az email címét, azt fedje inkább csendes homály.
A nap megkoronázásaként még sikerült eltévesztenünk visszafelé az útvonalat, rossz metróra szálltunk, ezért nyertünk egy bónuszutazást is. Én komolyan mondom, itt már nagyon ideges voltam. Bár sütött a nap, egész idő alatt vagy boltban voltunk, vagy a föld alatt. Első alkalommal láttuk a napocskát fél percnél tovább, amióta itt vagyunk (bár előző délután is sütött, de ugye akkor a szobában voltunk).
Shinjukura érve Marci még be akart nézni egy boltba, de az idő már szűkös volt a vonatunkhoz, ezért kitaláltuk, hogy én beülök egy kávézóba és ott megvárom, a sok csomag nélkül gyorsabban is halad meg nincs is értelme, hogy menjek. Üres kézzel jött vissza, nem volt, amit venni akart, de akkor meg rászóltak, hogy bár én rendeltem két dolgot már, egy bécsi kávét és egy brownieval és kukoricapehellyel feldúsított banános csokis fagyikelyhet, de nem, neki is vennie kell valamit, ha merészel ülve a kávézóban megvárni engem, szóval megitta élete legdrágább forró csokiját. El is ment a pénz, amit megspóroltunk azzal, hogy nem tettük be megőrzőbe a két nagy bőröndöt.
Cserébe elértük a kinézett vonatunkat (de csak mert volt egy másik 11 perccel később), amiről ráadásul kiderült, hogy át se kell róla szállnunk, szóval most ezen utazunk 1,5 órája és röpke egy óra múlva megérkezünk a kisfaluba, ahol megkeressük a kis szállodánkat, megbeszéljük a csak japánul tudó nénivel, hogy nem kérek zöld teát és ne féljen a tetoválásaimtól és máris mehetünk a kis tatamira megágyazni a futonunkat. Én imádom a régi japán szobákat, Marci kockásat hány tőle, de legalább az most profin megy.