Na nem azért, mert Istanbul nem volt az, de annak tükrében ugye, ami utána jött, inkább kihagytam volna. Lábjegyzet: bejelentkeztünk a mai hotelünkbe és kikönyörögtem a legelsőként elkészült szobát (emiatt a tizediken vagyunk, látjuk a város másik felében levő Skytree tornyát az ablakból), de most szombat kora délután van és Marci lepihent, mert most ő van pocsadékul. Elképzelhető, hogy átadtam a pocibacijaimat neki :-/ Ma se történik túl sok minden, de most ez a bejegyzés a tegnapról szól, tehát jöjjön a péntek.
Végre nem úgy ébredtem, hogy nagyon vacakul voltam, de korán azért nem sikerült kelni. Késő délelőtt elmentünk a Kanda állomásig, ahol megnéztük a St.Nikolai ortodox templomot, de csak kívülről, mert egyrészt csak délután lehet bemenni, 3 órát meg nem akartunk ezért várni, másrészt pedig bent nem lehet fotózni (de cserébe legalább belépőt kell fizetni). Kár érte, életem első ortodox temploma lett volna, ha jól emlékszem.
Felsétáltunk a Kanda szentélyig, mert múltkor nem sikerültek túl jól a képek és úgyis a környéken kellett maradni, vártuk Naokit. Találkoztunk a szent pónijukkal (nem röhög), aki képen puszilta az új obimat, tuti szerencsét hoz majd.
Itt egy lábjegyzet azoknak, akiknek szent céljuk, hogy külföldiként betörjenek a mangakák világába és ebből éljenek (jelzem, először utána kellene nézni, hány százalékuk a nem japán). A Kanda szentélyt manga-szentélynek is hívják, mert az itteni kívánságtáblákon elszaporodtak a mangás figurák az istenekhez szóló kérések mellett. Nézzétek meg a képeket és gondolkodjatok el, hogy egy olyan országban, ahol földi halandók így rajzolnak egy rohadt kis fatáblácskára (lehet, hogy hazaviszik és több idő alatt, aztán visszahozzák, de akkor is), ott mit kell letennetek az asztalra japán nyelvtudásilag, emberileg, rajzolástechnikában, udvarias viselkedésben, ismeretségekben és szerencsében, hogy valóban ebből éljetek. Lehet, hogy túl realista és földhözragadt vagyok, de én azért csinálnék valami B tervet is.
Visszamentünk a Tokyo Dome-ig, ott találtunk pár érdekes boltot, nézelődtünk. Van ott egy hotel, aminek az oldalán üveglift van. Tartottuk magunkat a jó szokáshoz (gyk. magyar vagyok, nem turista), bementünk és határozott lépésekkel elmentünk a liftig, felmentünk vele a 43. emeletre a kilátásért. Igen, videóztam is. Igen, véletlenül kitöröltem.
Beültünk a Starbucksba egy kávéra, amíg várakoztunk még, majd megjött Naoki és hármasban elmentünk a közeli Koishikawa Koraku nevű parkba. Aki azt hiszi, ömlöttek ránk a cseresznyevirágok, téved: még egy hét, mire Tokyoban rendesen kivirágoznak. Talán április első hetében szerencsénk lesz. A parkot természetesen most renoválják és ez akkor derül csak ki, amikor már bemegy az ember. Amúgy valamennyi cserivirág már alakul, de ez kevés a boldogsághoz – és ezek voltak az elsők, amiket itt láttunk ezen az úton.
Innen a Shinjukura mentünk és a három hülye magyar ment a 18 éves gyerekkel ki Nakanoba, aki nem tudta még ekkor, mire vállalkozott. Beültünk először enni egy sushildába, ahol szégyenteljes 4 tányért tudtam kivégezni és még ezután is rosszul lettem, hiába, no, most nem megy a zabálás. Ezután csak rosszabbodott a helyzet, mentünk a Nakano Broadway-en levő idióta boltokban körbe. Zenecuccok, szex shopok, figurák, CD-bolt, mangabolt, áááá. Kimaxoltuk, amit egy 18 éves srácnak lehet. Végül betértünk egy fotósboltba, aztán szétváltak útjaink, mindenki ment a dolgára.
A mi dolgunk az volt, hogy a Yurakucho állomásnál találkoztunk Mai-jal, akivel múltkor is találkoztunk már, meg azóta volt Budapesten és vele és két barátjával kimentem két napra Bécsbe. Lovas lány, nálunk szeretne lovagolni tanulni. Próbáltam lebeszélni, egyelőre hiába. Szóval vele együtt mentünk egy közeli kis koncertterembe, ahol a Budapesten élő közös barátnőnk, Ayaka adott zongorakoncertet két, szintén a Liszt Ferenc Zeneakadémián végzett kollégájával. Furcsa volt Ayakát kimonoban látni, pláne az extravagáns és Japánban minden bizonnyal kirívó frizurájával kombinálva.
Innen Ayaka és sok barátja elmentek együtt megünnepelni a sikeres koncertet, mi eljöttünk, mert Marci úgyse értette volna a főleg japánul történő csacsogást és nem is voltam már fényes állapotban. Fényes volt viszont a Ginza és ott kellett metróra szállnunk, ezért azért egy pár perces sétát még tettünk és bekaptunk gyorsan egy rákos szendvicset a Lotteriában.
Végre valami történés is volt, amióta itt vagyunk 🙂 Most meg megyek és ébresztem az embert, indulnunk kellene lassan.