Első rész: eljutni Istanbulba
Két megjegyzés az elejére:
- nem vagyok hajlandó magyarosan írni Istanbul nevét és pont
- a fényképek további értesítésig mobillal és egy 8 éves bridge géppel készültek, szóval finoman szólva sem tökéletesek
Szóval reggel kimentünk szépen a reptérre, ahol a MasterCard Lounge Bailey’s-készletére ráraboltam, meg megreggeliztünk.
Olyan simán mentünk a business beszállókához, mint a huzat. Alig volt gép amúgy, de bezzeg a Turkishnél sokan voltak. Jelzem, én nem tudom, mi van az emberekkel, de külön sor van a business osztálynak és annak, aki már interneten becsekkolt, illetve több van azoknak a kőkorszakiaknak, akik nem. Még mielőtt az internet a gond: ezt telefonon is el lehet intézni, kettő perc kb. Nem mondom, melyik sorok voltak a leghosszabbak, találjátok ki.
Van egy újítás itthon is, e-útlevél, bescannelni az ember a cuccost és mivel ugye meg kellett adni ujjlenyomatot az útlevél készítésekor, ezért miután bescanneljük a papírt, van utána egy automata kapu, aminél csak az ujjunkat kell rányomni egy érzékelőre és automatikusan mehetünk át. Gyanítom, amikor sok ember van, jelentősen gyorsabb ezen a kapun átmenni (most alig volt gép, így Marci se állt sorba, neki az útlevelét valamiért nem tudta leolvasni a gép előtte).
Megszólított egy ürge, hogy valamit rámtukmáljon (talán bankkártyát) és mondtam neki, hogy „köszi, nem“, mire szomorúan válaszolt: ja hogy nem vagy magyar. Ejnye mondom, ennyire tán csak nincs akcentusom.
Hatalmas a lábtér a Turkish európai gépén, viszont kijelző csak három soronként van, ezért írom most a blogot 🙂 Ja, azt ne is említsem, hogy bár van a fejünk felett pont egy jól látható kijelző, nem működik. Ahogy körbenéztem, ez az egyetlen, ami nem megy. Csodálatos.
Még a repülési magasságot sem értük el, amikor már megkaptuk a reggelit. Pulykasonka volt rozskenyérrel meg zöldségek, gyümisali. Nem volt túl izgi. Most már Horvátország felett repülünk kb., nagyon szépek a havas hegyek (sokat úgyse láttunk idén). Marci vadul fotózta telefonnal, én meg a kis kölcsöngéppel (köszi, Ricsi).
Annyira rövid az első út (1:50), hogy gyakorlatilag felszálltunk, ettünk és szállunk is le (egy órával később, mint a pesti idő). Szerintem csak este dobom fel ezt a blogbejegyzést, de real time lekövethettek így 😀 (mint látszik, bőven másnap lett belőle)
Második rész: Istanbul és az ázsiai kirándulás
Hajón írom ezeket a sorokat (regényt kellene írnom, hehe), átjöttünk az ázsiai részre. Úgy kezdődött, hogy megérkeztünk teljesen időben. A reptér siralmas állapotban van. Értem, hogy azért túrták fel, hogy felújítsák, de emiatt fel van ásva az egész, egy romhalmaz.
Kijutottunk a reptérről, fel a metróra, aztán villamosra és mentünk a Sultanahmet mecsethez. Itt egy rakáson van egyből két park is, meg az Ayasofya, szóval a városnézés felét le lehet nyomni. Találkoztunk pantomimozó japánokkal, rengeteg kóbor kutyával, még több japánnal, még több kutyával. A török emberek nem változtak az elmúlt években. Abban a pillanatban, hogy eltávolodunk Marcival pár méterre, már jönnek és nyomják a dumájukat (és még csak most megyünk a bazárba).
Természetesen az Ayasofya belsejének a fele fel van állványozva.
Megszokhattam volna. Innen lementünk sétálgatva a kikötőbe, útközben ettünk kebabot (itt mégiscsak muszáj, volt benne sült krumpli is) és ittunk frissen facsart narancsot és gránátalmát (utóbbiért kár volt). Az étteremben (ez mondjuk barokkos túlzás) a pincér folyton meg akarta tippelni, honnan jövünk. Pár spanyolos próbálkozás után azt feladta, váltott Paraguayra. Sose tudja már meg, nem mondtuk el neki, mennyire messze jár az igazságtól.
Rengeteg a kóbor kutya és meg vannak billogozva a fülükben. Azt nem értem, ha már billogozásra megfogják őket, miért nem foglalkoznak tovább a sorsukkal. Annyi hajléktalan van az utcán, nekik például munkahelyet biztosítana. Egyébként rengeteg a macska is és nincsenek összetépve. Úgy fest, eléldegélnek egymás mellett.
A kikötőben ettünk egy csomag bűn rossz gesztenyét (hogy ez mekkora hiba volt, majd holnap mesélek), fotózgattunk kicsit és átjöttünk a komppal az ázsiai oldalra, hogy felüljünk egy nosztalgiavillamosra. Nagyon elkavarodtunk, de aztán megtaláltuk, felszálltunk, örültünk. A kompon komoly 75 forintért vesztegettek egy pohár teát. Nem lesz kedvencem, de meleg volt. Iszonyatos szél van a kikötőben, a telefont majdnem kifújta a kezemből.
Piacra tévedtünk Kadiköyben (másik oldal), halak, rengetegféle olajbogyó, sajt, helyi kenyér, tengeri vackok. Igazán élvezetes környék bevásárlásra, nagyon frissnek tűntek a dolgok. Esküszöm, néha azt hallani, hogy „arimasu”, ami japánul az élettelen dolgokra vonatkozó létige, de egyszer hallottam azt is, hogy „irasshaimase”, ami pedig a boltokban az üdvözlés (amikor belépsz, ezt ordítja az eladó teli torokból, még a nagyáruházakban is).
Harmadik rész: ismét Európában
Máshol állt meg a kompunk, mint terveztük, emiatt valami híd másik oldalára kerültünk, a Galataseray közelébe. Itt volt egy halpiac, ahol végülis nem vettünk halas szenyát, pedig állítólag zseniálisan finom. Viszont volt ott csomó étterem a hídon az alsó szinten, a felső szinten pedig horgásztak, gondolom, nekik a friss halat. Ez ilyen kettő az egyben dolog: nem kell már olajozni a halakat a sütéshez 😀
Az egyik csávó nagyon rámenős volt, mi meg éhesek és miután felajánlotta, hogy kapunk engedményt az étlapon szereplő árakból, ezután bementünk. Szép kilátás, finom kajcsi. Ellenben nem értettük teljesen, mi van a számlára írva, az ételeken kívül (kaptunk elvileg ajiba egy 1,5l-es üveg vizet meg egy gyümisalit a végén, viszont felszámolnak jattot és kiszolgálási díjat, bár nem értem, hogy miért különbözik ez a két dolog), ezért gyakorlatilag nem tudjuk, olcsóbban ettünk-e, mint aki nem kap engedményt.
Mivel volt net is, ezért megtudhattuk este majdnem 8kor, hogy 7ig volt nyitva a bazár, így ezt a kérdést lezárhattuk. Egyébként a kikötő környékén annyira hideg volt, hogy teljesen átfagyott az ember. Végül úgy döntöttünk, hogy felsétálunk a metróvégállomásunkig, aminek a másik végállomása a reptér volt, szóval lecsaptunk két ülőhelyre és zsibbadtunk majdnem egy órán át.
Mi se hittük, hogy meg fog történni, de megpróbáltak behúzni minket az utcán. Tudtuk, hogy van egy ilyen trükk, hogy férfiak előtt haladva cipőpucolók “véletlenül” kiejtik a ládájukból a kefét, amit a jószándékú (vagy naiv) külföldi felvesz. Ez megint megtörténik, ekkor köszönetképpen felajánlja a cipőpucoló, hogy ingyen kipucolja a cipőnket, ami a végén persze már nem lesz ingyenes és ha nem akar balhézni a külföldi, akkor fizet inkább. Na, mi inkább nem vettük fel a kefét.
Pont túl korán értünk oda, sétálgattunk, gyönyörködtünk az indiai elfekvő takarítómunkásokon, aztán beültünk a kis gépünkre.
Negyedik rész: megyünk Ázsiába
A lábrész nagyon kicsi volt, de legalább gyerek nem volt a közelben és olyan adag kajákat adtak, hogy a végén Marci meg is hagyott belőle 🙂
Kaptunk kis egészségügyi csomagot is, de tök jó kis dobozokban kaptuk őket. A szokásos hosszú repcsis dolgok voltak benne, szemvédő, füldugó, fogkefe, fogkrém, zokni és szájkrém 🙂
Az utolsó pillanatban ébredt rá a pilóta, hogy baromira Észak-Korea felett fogunk elrepülni, hacsak nem változtatunk irányt, az meg az álmoskönyv szerint nem tesz jót az egészségnek, úgyhogy dobott egy éles jobbost és egy éles balt. Életemben nem láttam még ilyet 😀
A Narita nem változott, vettünk vonatjegyet és robogunk be Tokyoba.
