Szoktam mondogatni, hogy szeretem a vidéki Japánt, de egy dolgot tutira nem szeretek: a vidéki közlekedést. Annyira vidéken jártunk (holott turistás hely azért), hogy egy sínpáron közlekedtek a vonatok mindkét irányba, így egy-egy helyi járatot irányonként kb. 2 óránként láttunk és olyat láttunk, amit soha még nem: a vasutasnál kellett jegyet venni.
Reggel felültünk az első jobb vonatra és egyből elutaztunk Isébe, ahol a szállásra mentünk, hogy a portán ledobjuk a csomagot, majd mehessünk megnézni a helyi szentélyeket. Biciklit béreltünk Iseshi (“Ise város”) vonatmegállónál, most megfizettük az előző olcsó bérlés különbözetét, 5 órára 1000 yen volt egy cani, bár jobb volt sokkal, mint az előző Gifuban. Először elmentünk a Naikuhoz (helló hegyek, helló izomláz), ezzel egyébként pont sikerült megfordítanunk a szokásos kört, mert a Gekunál szokták kezdeni a látogatást, de így amott kevesebb ember volt, hiszen mire mi odaértünk, már mindenki a Naikunál volt, mi pedig azzal már végeztünk. Sok helyen nem lehet fényképezni.
Mászkáltunk egyet a bevásárlóutcán, de durvábban túl van árazva, mint Kyoto, alig találtunk valami elfogadható árú ebédhelyet (mondjuk nagyon jó volt az étel). Innen visszafelé indultunk, ahol útközben megnéztünk egy kisebb szentélyt, a Sarutakihot.
Majd már majdnem a Gekunál voltunk, amikor találtunk egy kis fushimi inari szentélyt, megnéztük gyorsan, ennek a neve Akaneshatoyokawaakaneinaka szentély és bevallom, csaltam, kimásoltam a Google mapsról 😀 Hát ezt ember nem jegyzi meg… Amúgy kizárólag mi ketten voltunk az egész helyen.
Természetesen megnéztük a Gekut is, jobb a Naiku és csak azért nem kár, hogy szántunk rá időt, mert úgyis birizgálta a csőrömet, hogy milyen lehet, nagyon bakancslistás hely volt.
A szállásunk egy nagyon 70-es évekbeli hotelben volt, hasonló, mint a környék: vérfrissítésre szorul. Egyetlen ember nem beszél egy mukk angolt se, semmi, de a világon semmi sincs kiírva máshogy, csak japánul. Cserébe viszont volt szabad szobájuk, egész megfizethető áron egy kellemes kis japános tatamis szoba, saját fürdőszobával. Mivel a környéken bolt semmi sem volt, ezért még Iseshi állomáson vásároltunk dolgokat, köztük sushit például, de érzésem szerint egy kicsit túltoltuk… Ott a kép róla. Ja igen és véletlenül lógtunk a vonaton. Nem figyeltem jól a kiírást Iseshiben (persze, hogy csak japánul volt, azért nem ehhez szoktam), hogy a JR vonatokon ettől az állomástól kifelé nem lehet használni az IC kártyákat, hanem jegyet kell venni. Ki is derült, hogy miért: az állomás tök üres és csomó ilyen van a környéken, leszálláskor előre kell menni fizetni. Igenám, csak erről senki sem szól, a vonatokon sem mondják be, csak nem nyílt ki az ajtó. A helyiek próbáltak segíteni, mutatták, hogy menjünk előre, de az első kocsiban az összes ajtó nyitva volt, így félve, hogy fent ragadunk, leugrottunk és később realizáltuk csak, hogy az állomás tök üres, egyből kifelé terelnek, akkor már nem ugrottunk vissza (egyetlen megállót mentünk így fizetés nélkül, szóval nem mi vagyunk az évszázad bűnözői).
Az a furcsa helyzet következett, hogy már fél 7-kor a szobánkban ültünk, így bőven kipihenhettük magunkat, bár nem tudtuk, másnap mi vár ránk. Reggel Marci hamarabb felébredt és elkezdte nézni a vonatokat, mert ezt a részt én elkönyveltem úgy, hogy “áh, csak 1 megállóra van a másik látnivaló”. Igen, csak egy irányba 2 óránként jár egyetlen vonat, így megnézni egy nyomorult sziklapárt a tengerben 4 órás elfoglaltság vagy taxival egy irányban kb. 1500 yen, ami remek. Így az lett, hogy ezt teljesen kihagytuk és Ueno felé indultunk, ami most nem a tokyoi Ueno, hanem az itteni város, amely Kokával együtt a leghíresebb arról, hogy innen származnak a ninják (legalábbis az egyik leghíresebb ninjaiskola itt volt). Leraktuk Uenoshi állomáson egy megőrzőben a csomikat (500 yen/db/nap) és egyből mentünk a ninja múzeumba, mert azt mondták, fél 2-kor bemutató van és lőn, tényleg. A belépő a múzeumba 700 yen körül van, a show további 400, illetve ki lehet próbálni 300 yenért, hogy dob az ember 7 shurikent és ha összedob 100 pontot, akkor kap emlékbe egy füzetet, egy ceruzát és egy radírt, mindet ninjás kivitelben (ezt nem próbáltuk). A show egész jó és bár szegény az angoljuk, de a semminél érthetőbb, fotózni és videózni tilos, kb. fél óra hosszú. Tök jó rész az, amikor bemutatnak vezetővel egy ninjaházat, hogy hol lehetett benne fegyvereket elrejteni, milyen titkos ajtók, átjárók és menekülőútvonalak voltak benne.
A múzeum mellett van közvetlenül a Matsuo Basho emlékmű, akinek a neve valószínűleg csak megrögzöttebb japánrajongóknak mond valamit, az Edo-korszak leghíresebb költője volt és ennek a városnak a szülöttje.
5 perc sétára sincs innen a város kastélya, amit ugyan felújítottak, de nem beton megerősítéssel, hanem az eredeti fa vázzal, így amolyan félmodern kastély lett, lift nincs benne, de cserébe nem kell magasra mászni (és a kilátás se annyira menő, mint mondjuk a gifui tesójából).
Ez a vonatozás napja volt, megint mentünk az állomásra, hogy együnk valamit, így lecsúszott egy ninjás fagyikehely (egyébként egész szépen rámennek erre a vonalra a környéken, bár szerintem lenne még hova fokozni), hogy erőt gyűjtsünk a nap végén az utolsó vonatozáshoz Kobéig, ahol a következő 2 éjszakát töltjük.
