Reggel csodaszép, esős napra ébredtünk, ahogy valamikor mindig, amikor kint vagyunk. Túl sok dolgot nem terveztünk délelőttre, csak Odawarába akartunk beugrani, hogy Anikó meg tudja nézni a kastélyt, de tekintettel az előrejelzés szerinti 3db celsius fokra és a hószállingózásra inkább kihagytuk. A nap érdekessége, hogy kizárólag mobillal fotóztam, ezek mind-mind telefonos képek (ennek ellenére természetesen egész álló nap cipeltem a laptoppal együtt, mert ugye mentünk egyik szállásról a másikra, valamint a társaságát élvezhettem a 2kg-os izmos munkaobimnak is, a Sigma 120-300 2.8-nak, így az egész napot egy laza 8kg-os hátizsákkal toltam le).
Odawarába ennek ellenére kicsit betettük a lábunkat, legalábbis az állomásra, ott szálltunk át a shinkansenre Kyōto felé. Vettünk ekibent (az állomáson kapható bentō, vagyis csomagolt étel), hogy azzal is időt spóroljunk.
Ledobtuk a csomagokat a szálláson, nyitva hagyták a szobánk ajtaját, mert előre szóltunk, hogy korán érkezünk és azonnal robogtunk vissza az állomásra, mert megcseréltük a napokat és előbb el akartunk ugrani Ōsakába, hogy Marcinak vegyünk egy obit, mert eddig sehol se sikerült, Anikó meg csak úgy sose volt még.
Az Umeda állomásra érkeztünk, ahol azonnal szét is váltunk, mi mentünk két fotós boltba, a másodikban végre találtunk lencsét. Anikó felment az Umeda Sky Buildingbe. Mire felért, esni kezdett az eső. Ezután ő elment az Ōsakajōba (a kastély), mi pedig ráraboltunk az állomáson talált rámen verseny egyik standjára. Ezek úgy működnek, hogy az ember vesz egy automatából vagy embertől egy kupont és azt bármelyik standnál beválthatja egy levesre.
Ha van valami speckó extrájuk, azt ott kell fizetni helyben, így kértünk mi még rá egy extra lágytojást. A leves egyébként úgy készült, hogy beleütöttek egy nyers tojást a tányérba, rá az alaplevet és utána bele a tésztát, majd az egyéb hozzávalókat. Nem próbáltam még otthon, de biztosan ki fogom és nagyon ajánlom mindenkinek.
Mi elmentünk a közeli piacra bóklászni egyet és mire végeztünk és az összes kínai turista fellökött már minket, megérkezett Anikó is.
Az állomáson beszaladtunk még picit, hogy a csapat többi tagja kimenjen pisilni. Én nem bírtam már állni a lábamon, ezért a csomagokat őrizve jó csövesként leültem a földre, ahogy szoktam. Egy néni megállt előttem és mosolygott, én is mosolyogtam. Elkezdett turkálni a táskájában, nem tudtam mire vélni, reméltem, nem pénzt vesz elő. A legaranyosabb dolgok egyike történt velem, egyszerűen mindig sikerül ennek az országnak meglepnie. Csokit adott 🙂 És még ez semmi, de semmiből se szűrhette le, pont hármat adott, így mindenkinek jutott egy 🙂
Együtt mentünk a Dotonborira. Eredetileg takoyakit szerettünk volna enni, ahogy mindig a kedvenc szokásos helyünkön, de esett is az eső és ott alapból sem nagyon lehet leülni, ezért inkább elindultunk, hogy hátha találunk valamit. Megkérdeztünk egy pasit, hogy nem tud-e takoyakist a környéken, mutatta az egyik irányt, hogy de, erre találunk egyet. Mivel percekig mentünk tovább és nem találtuk, feladtuk és betértünk egy picike rámenes helyre, hogy Anikó is kipróbáljon valami újat, én lecsaptam egy gyozára, Marci pedig egy fincsi húsos dont evett. Elmentünk az állomásra, hogy megyünk haza, de szembe jött egy Yodobashi, így feltétlenül bele kellett feküdnünk kicsit egy masszázsszékbe, mint egy rendes, felkészült turistának.
Este annyi erőnk volt még, hogy beájuljunk az ágyba, pedig igazából sok dolog velünk nem is történt, de legalább végre van obi.