Ennél a hirtelen útnál megint az Etihadot választottuk, gondoltuk, hogy mivel ennek a légitársaságnak a menetrendje biztosította a legtöbb kint töltött időt a korlátozott szabad napjainkon belül, ezért legalább leteszteljük úgymond. Korábban velük utaztunk Indiába, Mumbaiba. Most egy poszton belül összefoglalnám az oda-és vissza utat Japánba.
Az utazás előtti este elkocsikáztunk már Münchenbe, útközben pedig leadtuk Nanit a dadusánál. Reggel még be kellett ugranunk postára, de azt gondoltuk, hogy ezután ha rögtön a reptérre megyünk (a hotel 10 perc autóútra volt a szállástól), akkor még a reptéren maszatolhatunk kicsit, esetleg beülhetünk egy loungeba. Ez utóbbi nem sikerült, mert bár a csomagot be lehetett adni már kora reggel, de egyrészt igazán korán nem értünk oda, másrészt a T2-ről indult a járatunk és az összes értelmes lounge a T1-ben volt és a kettő közötti közlekedés is időt veszt el. Egyébként volt nehézség a reptéri parkoló foglalásakor, így a reptér egyik saját, fedett parkolóját választottuk, az 51-est. Ez a legolcsóbb és innen van ingyenes közlekedés be a reptérre, de bakker, a 10 perc séta nem hiányzik, ráadásul ahol a felüljárón át kellett sétálni a villamoshoz, ott felfelé lépcsőn kellett vinni a csomagokat, mert a lift nem működött. Nem optimális.
A csomagfeladás nagyon gyors volt, mert előtte már becsekkoltam online és ezt valamiért nagyon sokan nem tették meg, az a sor sokkal hosszabb volt, de nálunk gyakorlatilag egy ember volt előttünk. Itt kérdeztem meg a lányokat, hogy szerintük van-e még idő átmenni a T1-re loungeba és azt mondták, hogy ők nem kockáztatnának és végülis ők ismerik jobban ezt a repteret.
Végül kompromisszum lett az egészből. Csomagfeladás után egyrészt megnéztük a reptér kilátóját (annyira nem nagy durranás amúgy, a hanedai sokkal jobb), másrészt reggeliztünk egy bajor étteremben, Marci helyi szokásosat (fehér hurka, perec, sör), én egyszerűbbet, sok gyümölccsel. Teljesen elfelejtettem, hogy az első járatra csak gyümölcsös menüt rendeltem. Tetszett a MUC reptéren, hogy van ilyen pihenős rész, valamint van automatában fizethető saját kis kabin, ahol szundíthatunk is egyet, ha szeretnénk.
Az első repülés igazából semmi extra nem volt, nagyjából időben szálltunk fel. Egy egész új repcsivel utaztunk, így a fedélzeti szórakoztató egységre bluetooth-val is lehetett fülest csatlakoztatni, ez nagyon praktikus újdonság, mert már lehet akkor kis bedugósat is használni. Amúgy mind a négy járatuk Dreamliner (Boeing 787) volt.
Egyszer nagyon nevettünk. Kicsit hangos volt a gép, ahol ültünk, így a beszéd a légikísérővel kicsit nehezebb volt. Hoztak körbe innivalót és rágcsát. Marci szeretett volna gyömbért és egy kis whiskyt, erre kapott egy kis rágcsát mellé (biscuit). Ez se ment elsőre, majd korrigáltak ugye és megkapta az italt is. Ezután engem elfelejtett volna, ment tovább, úgy szólaltam még én is meg, hogy azért én is innék valamit. Én gyömbért kértem és rágcsát, erre kaptam whiskyt. Okkkkké…. 😀
Érdekes megjegyezni még, hogy ahogy szálltunk kifelé a gépből, megjegyeztem, hogy van egy ablak nélküli ülőhely, hogy oda milyen rossz lehet foglalni. Persze annyi eszem nem volt, hogy megnézzem, melyik sor az. Valahogy feltételeztem, hogy ahogy a Finnair applikációjában, úgy az Etihadban is írják, ha oda akar foglalni az ember, hogy nincs ablak, bár velem ez az infó nem jött szembe.
Abu Dhabiban jól odacsapta a kolléga a gépet a padlóhoz, majd jött a meglepetés: az Etihad ugye az Emirátusok hivatalos, állami légitársasága (nem az Emirates). Ehhez képest hatalmas meglepetés volt, hogy a saját hub repterükre érkezve bizony nem álltunk csőre, hanem busszal vittek be minket a terminálra. Ott jött egy lagymatag újabb biztonsági ellenőrzés, nem is kellett kivenni semmit a táskából. A reptéren ettünk egy kis palacsintát és datolyát, illetve Marci próbált dolgozni. Nagyon kevés áramforrás van és nem elegendő az ülések száma sem ennyi embernek. A repülőn alacsony kalóriás ételt kértem, nem volt amúgy rossz, halat, illetve csirkét kaptam.
A Japánba való beutazás sima ügy volt, most már nem kellett ugye oltási igazolás (sem teszt az oltatlanoknak), a papírokat kitöltöttük még otthon az interneten, így ca. 20 perc alatt csomagokkal együtt már a vonathoz mentünk és irány Tokyo. NEX retúr jegyet vettünk most, mert időbe belefért és szükség is volt rá.
Visszafelé nagyon változtak a tervek, majd erről a programoknál írok, de az lett a vége, hogy mire kiértünk a reptérre, már nem maradt idő bemenni Narita városába rendesen, így a reptéren császkáltunk és vásárolgattunk. Kifelé menet még láttuk, ahogy a NEX összekapcsolódik a második felével, valahogy ez eddig kimaradt. Sétálgatunk ott, nézelődünk a felújított terminálban, amikor egyszercsak bemondják a nevemet, hogy menjek a kapunkhoz. Na mondom, szuper, mert ha egyedül engem hívnak, akkor abból nem upgrade lesz. Az történt, hogy mindkét csomagot az én nevem alatt adtuk fel és végülis Marci bőröndjében mondták, hogy maradt egy akkumulátor. Hát ez megeshet, szóval elkezdte feltúrni. Annyi történt, hogy az elektromos fogkefét vélték gyanúsnak, ami azért érdekes, mert mindig ugyanezzel repülünk és már tettük is ugye idefelé, akkor nem volt gond.
Szállunk be a gépbe, lassan battyogunk a sorral, amikor elkezdtem nézni, hogy hol a mi sorunk és elhűlve suttogtam Marcinak: nincs ablak. Pont befoglaltam azt a sort, hát ilyen a mesében nincs. Előtte csináltam képernyőmentéseket az appból, mert az Etihadnál találkoztam először azzal, hogy amikor az első járatra kinyit a check in, akkor a másodikra még nem lehet ingyen helyet foglalni, meg kell várnom ahhoz a -30 órát és ezt nagyon rossznak tartom. Azonnal a sztyuvihoz mentem és mondtam neki, hogy én ezt nem fogom kibírni, több, mint 10 óra repülés ablak nélkül a falhoz beszorítva lehetetlen. Mondta, hogy próbál keresni ablak melletti helyet, de meg kell várnia, amíg mindenki beszáll a gépbe. Beültem addig a falhoz, teljesen kész voltam, ott sírtam. Marci már mondta, hogy a középső részen van két hely szabadon, üljünk át oda, az is jobb lesz, mint ott nekem. Pár perccel később jött a sztyuvi, hogy pakoljunk, hozzuk minden cuccunkat, talált másik helyet. Marci először azt hitte, csak én költözök, de mondta a nő, hogy mindketten, hát együtt akarunk ülni, nem? Nem hittem a szememnek, hova vitt: a fal előtti első sorba tettek át minket, az egész üres volt. Ennek ugyebár megvannak az előnyei (ultra nagy lábtér, minden irányba forgathathó kijelző, plusz bárki zavarása nélkül tud kimenni az ember mosdóba vagy csak felállni kicsit, valamint elsőként kapjuk az ételt) és vannak hátrányai is (nem lehet felhajtani a karfát, mert abban van a TV és a kis asztal és nem érjük el az előttünk lévő tasakot, amibe a dolgainkat tesszük, mert az a falon van). Én igazából nagyon élveztem. Néztem ezt a helyet előtte is, van benne rizikó, mert ugyanennek a középső szektorában a falon vannak a kapcsok, amikbe a gyerekágyat lehet tenni, így lehet, hogy végig kapunk egy ordibátort a fülünkbe, de most ez nem történt meg. Egyébként ez a hely akkor sem ingyenes, amikor az ember már ingyen választhat helyet, kb. 100 euro lett volna fejenként. Az albumban mutatok képet, hogy milyen volt a check in, nem látszik, hogy nincs ablak ott, ahova ülni akartam és most akkor megtanultuk: Dreamliner gépen a 42-es sor a mumus. Általában amúgy meg szoktam nézni Seatgurun, hogy milyen a kiosztás, ott jelzik, most nem tettem, de megjegyeztem, ilyet többet nem csinálunk.
Az Abu Dhabi reptér visszafelé sem lett jobb, mint volt. Méregdrága (nem, ez most tényleg, enni itt ne tervezzetek) és zsúfolt. Vannak ugyan lounge ágyak kitéve, de kihalásos alapon lehet hozzájutni egyhez (pláne egymás mellett kettőhöz) és sok iszonyatosan lelakott állapotban van, lyukas az ülőrészük. Az internet kapcsolat rendben van, elég arra, amire kell.
A repülőn elfeledkeztek róla, hogy valami speckó kaját kértem, de nem bántam, nagyon finom volt a normál menüjük. Marci kóser kaját kért, még szívtam is a vérét, hogy arab légitársaságon kósert, de azt mondja, az is rendben volt.
