Nyáron leugrottunk még Olaszországba. Úgy terveztük, hogy spontán leszünk, csak nagyjából útvonal volt, Garda-tó, Milano és onnan tenger, aztán kiderül. 10 napunk volt rá, aztán csak a fele lett, mert egy reggeli kutyasétáltatásnál megbotlottam és úgy befordult a bokám, hogy kórház lett belőle. Node nézzük, miket láttunk.
A Jaufenpassnál kezdtünk, ugyanis nem a Brennero-hágót választottuk most átkelési pontnak, hanem inkább mentünk a hegyekbe. Nagyon szép, simán megéri errefelé menni. Útközben meg-megáll az ember, kolompoló bocik hangja töri csak meg a csendet. Jó, nem a bocik kolompolnak, hanem a nyakukban a kolomp, de na.
Az átkelő után még elugrottunk Haflingba, ahonnan ugye a haflingi ló származik. Van itt egy, a lófajtával kapcsolatos tanösvény, szerintem tök érdekes lehet mindenkinek, akit érdekelnek kicsit is a lovak.
Bolzano most úgy teljes egészében kimaradt, Trentoba mentünk így tovább. Itt igazából csak sétáltunk egyet, kávéztunk, de már többször voltunk ugye, szóval ez nem okozott lelki törést. A ginzenges kávé viszont fontos 🙂
Elmentünk egy közeli hegyre, hogy megnézzünk egy fából készült sárkányt. Kis séta hegynek fel, de az erdő szép és nem is igazán megterhelő, szóval kellemes kirándulás. Drago Vaia néven találni meg a térképen, a közelben van egy parkoló is. Elvileg fizetős, gyakorlatilag óra nincs és nem volt gondunk belőle, senki se ellenőrzött.
Innen a főút felé csorogva találjuk a Beseno kastélyt. Nagyon ajánlom ezt is, kutya bemehet úgy, hogy a termekbe nem lehet bevinni. Ez egyedül utazva problémás lehet, ketten viszont váltogatva valaki kint tud maradni vele.
A Gardához szinte mindig kötelező elmenni (nehéz is lenne megkerülni ebből az irányból érkezve), de most elmentünk a mögötte lévő Ledro-tóhoz, ahol több érdekességet találtunk. Az első a Lendo Land Art volt. Ez egy ingyenes erdei ösvény, aminek mentén modern művészeti alkotások vannak, általában fából és kőből. Belépő ugyan nincs, de a parkolónál van egy kávézó, ahol egyrészt kapunk térképet, másrészt árulnak dolgokat a ginzenges kávétól a hűtőmágnesig mindent, ha ott vásárolunk, támogatjuk a hely fenntartását. Mosdó nincs sem bent, sem a parkolóban. Babakocsival vagy tolószékkel elvileg van egy rövidebb, alternatív útvonal, de szerintem nem könnyű. Gyalogosan sík, de sok helyen áll ki gyökér az úton.
Itt a tónál van egy kutyás strand is, ami szintén ingyenes. A parkoló napi 2€ (időtartamtól függetlenül). Azt kell mondjam, hogy szép a táj, de hiába volt ez még nyáron, nem nyerte el a kutyánk tetszését a program 😀 kissé hideg volt a víz.
Közel van a Museo delle Palafitte is, ami a helyi régi cölöpházakat mutatja be. Kutya bejöhet, ami szuper. Nagyon el tudnám képzelni, hogy egy ilyen házacskában eltöltsünk egy éjszakát.
Konkrétan a Garda-tónál az első állomásunk Limone sul Garda volt, ami nevéhez méltóan meglehetősen sok citromos dolgot rejt. Azt mondják, innen származik a limoncello vagy legalábbis itteni citromból a legjobb. Az biztos, hogy olyan dolgokat vettem itt, amit máshol nehezebb lenne, például citromos mézet (a hotelben volt a reggelihez és ott próbáltam ki, nagyon fincsi). Kicsit sok a turista és meredekek az utcák (a hegyen kell leparkolni és onnan lesétálni). Nagyon sok a virág a városban és kellemesen el lehet tölteni itt pár órát sétával és valami ebéddel. Mi ittunk egy pezsit is eperrel, az is nagyon finom volt.
Voltunk már a közelében, de most jártuk be először a Vittoriale degli Italianit is, ami egy jó kis park. Időkorlátos, de ingyenes parkolás van előtte és a kutya is bejöhet mindenhova, kivéve egy múzeumba bent, de oda amúgy sem volt tervben, hogy bemegyünk. Ha jól emlékszem, az külön fizetős, kombó jegy van, aki oda is be akar menni. Alsó hangon 2-3 órás program.
A hegyes részen néztünk ki egy éttermet, ami egyrészt zárva volt, másrészt ott láttuk csak, hogy kutyával nem lehet bemenni (2023-ban ez egy vicc), így egy B tervet választottunk, de nagyon jó volt ez is, így ajánlom: Tengo Cuore Italiano a neve, argentínok csinálják, így kicsit fúziós hely.
Salóban aludtunk, ahol csak egy esti sétánk volt, illetve reggel konkrétan a tóparton ülve ittunk egy jó kis kávét, nagyon hangulatos errefelé is. Itt megmutatta magát igazán, hogy én magamban miért nevezem a Gardát “ezüst tónak”.
Ezután elhagytuk a tóvidéket, Bresciába érkeztünk. Délután sétáltunk egyet a városban. Sok dolog nincs, ha nem nézzük a térre belógó orrszarvút (de nézzük, mert elég feltűnő). Nagyon menő volt a főtéren az a kis építmény, ami amúgy webcam volt és másik városokba lehetett belenézni vele úgy, hogy beszélgetni tudtunk az ott megállókkal. Tiszta csillagkapu. Találtunk egy Nani nevű éttermet is, de sajnos zárva volt. Mi amúgy is ettünk előtte egy japán ramenesnél a főtéren (Piazza della Vittoria), de annyira nem volt nagy eresztés, hogy reklámozzam.
Ami viszont nagyon említésre méltó, az a Museo Mille Miglia, ami egy régi autóversenynek állít emléket és nagyon pozitív, hogy kutyabarát (sajnos volt az út során olyan múzeum, amit emiatt hagytunk ki, mert őt nem hagyjuk a kocsiban). A bolt dolgai menők, de eszetlen drágák, pedig volt, ami tetszett.
Az Iseo-tavat is megnéztük, még csónakáztunk is egy kicsit. Szép hely, kiváló versenytársa a Gardának. Este pedig olyat ettünk, hogy atyaég és nem is a fél vesénkkel fizettünk érte. Mindketten pizzát ettünk, node kérem, a kutya menő ásványvizes palackból kapott inni (bár valószínűleg csapvizet). La Vera Umbria a hely neve, profi felszolgálás, csodás kilátás, finom étel és korrekt árak. Bármikor visszajönnék.
Bergamoban sajnos elért minket az eső, ami az előző napokban már a nyakunkban lihegett, így nem túl szép időben mentünk fel a felvonóval a hegyre. Itt történt egy kellemetlen eset is. Álltunk szépen sorba, amikor hallottuk, hogy mögöttünk egy magyar család áll, két felnőtt és egy majdnem felnőtt tinilány. Nem titkolóztunk, mi is magyarul beszéltünk, de velük nem elegyedtünk szóba. Megvettük a jegyet, beszálltunk a felvonóba. Nanin természetesen szájkosár volt, de utálja. Apatikusan nézett maga elé, nem ért hozzá senkihez, csak úgy állt, figyeltem rá. Elég nagy tömeg volt, szóval távolságot tartani bárkitől lehetetlen volt. A tinilány mellettem állt, Nani rá se nézett, amikor a lány felsóhajtott: “mindjárt felrúgom ezt a kutyát…”, mire szóltam neki, hogy talán óvatosabban kellene. Sajnálom már, hogy nem válaszoltam valami frappánsabbat, hogy mondjuk ha megpróbálja, utána ő következik, de az arca így is nagyon meglepett volt. A szüleié is, szerintem ők észrevették előtte, hogy magyarok vagyunk.
Fent az óváros maga szép időben egészen biztosan sokkal szebb, szóval érdemes feljönni ide. Ettünk is egy nagyon jót, de nem találom már, hogy hol sajnos. Az biztos, hogy nagyon sok jó étterem van fent. Érdemes kipróbálni a helyi édességet is, de nagyon-nagyon-nagyon édes, szóval két főnek teljesen elég egyet megosztani, ez a polenta e osei, ami csak kinézetében hasonlít a polentára, amúgy tojáshab cukorral. Mi még olyan pizzát ettünk, amin citrom volt, illetve egy cannolit. Utóbbi nem volt rossz, de nekem még mindig nem kedvencem.
Nem tudtuk, de utunk utolsó állomásához érkeztünk, Milanoba. Gyakorlatilag csak elfoglaltuk a szállásunkat (istenem, de szép ebben a városban parkolni, te jó ég), aztán aludni tértünk. Másnap reggel vittem le a kutyát sétálni és ahogy a pár fokos lépcsőn hátrapillantottam, hogy jön-e, mert kint láttam egy kutyát az utcán és kicsit félénk, rosszul léptem, befordult magam alá a bokám. Ordítottam, így jöttek a portáról, hogy mi a gond. Felhívtam Marcit, hogy jöjjön le, kórházba megyünk, elkezdett ducira dagadni a bokám. Attól tartottam, hogy eltört, ami nálam könnyen megesik. Közben a portás hívott mentőt. Nagyon kedvesek voltak, bár nem élveztem annyira, hogy el kellett sétálnom a mentőautóig. A kórház rémes volt, valahova északra vittek, nem emlékszem már a nevére. A betegfelvétel csak számomra fél órán át tartott úgy, hogy azért én folyékonyan beszélek olaszul. A nő nem volt képes megérteni, hogy az osztrák betegbiztosítás máshogy megy, mint az olasz, hogy nálunk nem cég adja ki a kártyát. Próbálta, hogy hívjam fel, aki kiadja, mert nem tudja hogy beírni, de szombat volt, az ügyfélszolgálat csütörtökig volt nyitva. Végül a mentős nő segített nekem, aki mellém állt, hogy valóban, itt nincs külön cég. Ezután már csak órák kérdése volt, hogy el is lássanak. Röntgen volt, törés nem, de ezután sokáig nem derült ki, mi történt (azóta tudjuk, két szalag elszakadt). Az olaszok látták, hogy kicsit megrepedt az egyik csont, így kaptam egy térdig gipszet. A nő, aki a betegfelvételnél volt én nem tudom, hogyan, de ott volt nálam a gipszelésnél. Úgy rámarkolt a fájós bokámra, hogy elsírtam magam, aztán pökhendin közölte, hogy neki aztán mindegy, ha nem jó pózban lesz gyógyulás közben, akkor én szívok majd vele egy életen át. Borzasztó hely volt, lepukkant, barátságtalan, ahogy az itt dolgozók is. Mire végeztünk, addigra már kopogott a szemem, mert én még nem ettem ekkor semmit. Nem volt opció, hogy Marci, aki közben összepakolt a hotelben és utánam jött, behozzon nekem valamit enni, mert maszkban kellett lenni bent (és az oltásaimra is rákérdeztek a mentőben). Ki tudott még tolni a kocsiig tolókocsiban, de nyilván szükségem volt egy mankóra. Jó poén, majdnem 13 óra volt, mire végeztünk (reggel fél 9 körül történt az eset) és hát Olaszországban a gyógyszertárak bezárnak 13-16/18 között. Bepróbálkoztunk pár helyen, de mondták, hogy csak újranyitáskor tudnak adni, mert meg kell rendelniük. Volt befoglalva még egy éjszakánk ott, így odamentünk. Állati mázli volt, hogy náluk volt egy pár mankó, mert térdig gipszben ugrálni fájdalmas és nehéz volt. Kölcsönadták, amíg délután mi is tudtunk venni. Másnap csak ettünk egyet még egy étteremben, majd egy plázában próbáltam WC-re menni, de ekkor még nagyon nehezen ment a mankós közlekedés, szóval nem voltam felhőtlenül boldog. Kénytelenek leszünk valamikor Milanoba visszajönni. Hé, de legalább kipróbáltam, milyen Milanotól az Atterseeig utazni a hátsó ülésen, felpolcolt lábbal.
