Az utolsó előtti napunkon volt minden. Úgy kezdődött, hogy reggel kimentünk overgrounddal és DLR-rel a Cutty Sark megállóig, mert itt van a hajó, amit szintén így hívnak. Ez most nem hadihajó, hanem egy régi teaszállító dög replikája. Egyszer már itt állt egy, csak az leégett, így ez nagyon friss, 2 éve lett teljesen kész. Be akartunk menni az aljában levő múzeumba is, de egyrészt később nyitott csak, másrészt meg még volt pár dolog betervezve erre a délelőttre. Alul ki van támasztva a hajó, teljesen körbejárható. A fém tartókban érzékelők vannak, amik a legkisebb elmozdulásra riasztanak, hogy ki tudják üríteni az épületet.
Egyébként nagyon érdekes volt az ide vezető út, a DLR vonalán modern városrészek váltakoznak régiekkel, kikötőkkel, yachtokkal. A vonat úgy megy a felhőkarcolók között, ahogy még csak Tokyoban láttam. Tetszett nagyon, ez az egyetlen része a városnak, ahol talán-talán élnék. A városról az összbenyomásunk egyébként az volt, hogy koszos, rengeteg turista van benne, igazán sokféle ember lakik itt, kb. azt mondanám, hogy annyi fehér ember, amennyi egyéb színes. Legtöbbet az indiaiak közül láttunk, borzalmasan sokan voltak. A közlekedés még használhatóan kaotikus, a pestinél mindenképpen jobb, de hasonlóan koszos. Nincs ez rendben így.
A hajó körbenyalogatása után (a tengerészeti múzeumba nem volt már időnk bemenni és voltaképpen az is zárva volt még) találtunk egy érdekesnek tűnő boltot, nevezetesen egy Marks and Spencer élelmiszerüzletet. Fantasztikusan jó minőségű és sajnos elég drága ételek voltak itt, de azért vettünk reggelit, Liz egy sült paradicsomos, feta sajtos tésztasalátát, én pedig egyszerűen rákot koktélszósszal.
A DLR vonaton visszafelé láttunk egy ellenőrt, egy kis kütyü volt nála, ahhoz kellett odatartani a kártyánkat (amit a vonatra lépéskor magadtól, becsületkassza alapon kell érvényesíteni, itt nincs bleépőkapu), ami ellenőrizte, hogy csipogtattunk-e befelé. Amennyiben nem, úgy a helyszíni büntetés 80 font.
Bementünk a Bank állomásig, ahonnan egy kis sétával eljutottunk a St. Paulhoz. Befelé akkora sor állt, ami megerősítette bennünk, hogy alapból se akartunk bemenni (a belépő megfizetése után se lehet fotózni bent, legalábbis 7 évvel ezelőtt nem lehetett, amikor utoljára be akartam menni). Inkább lesétáltunk a Millennium-hídig a szikrázó napsütésben (azért mocsok hideg volt, fújt a szél), jól megnéztük, majd felszálltunk egy buszra és lekommandóztunk a Blackfriars állomásra.
Innen nem a versenyre mentünk be, hanem elhatároztuk, hogy felfedezzük Camden Town városrészt és a piacot. Volt egy kajás blogon egy olasz utcai kajaárus standról szó, hogy eszméletlen finom a piadinájuk. Útközben láttuk a magyar boltot és aztán nagy nehezen megtaláltuk abban a labirintusban a piadinás srácokat is. Emberek, ha már finomat ettetek… Ez egy nagyon vékony tésztalap, kb. mint egy tortilla lap, arra rákennek egyszerűen pesto szószt, rászórnak zöldségeket, illetve lehet kérni rá sonkát. Egyszerű étel és eszméletlen finom. Mondjuk a jó pesto szószt házilag nehezebb elkészíteni, de a többi része egyszerű. Elmeséltük nekik, hogy egészen Budapestről jöttünk, hogy megkóstoljuk a fantasztikus étküket, nagyon örültek, emlékeztek Fördős Z klipjére és egyből kaptunk egy kis árengedményt is és szerintem az öt nap legfinomabb étkezését pipáltuk ki, bármikor visszamennék. Ha valaki megy Londonba és útbaigazítás kell, csak szóljon és megpróbálom elmagyarázni.
A Camden Town városrészben találtunk egy techno boltot is, táncos lányokkal magasleseken, csupa ultraviola fényben világító, színes, pszichedelikus pólóval, szemüveggel, maszkokkal, karkötőkkel. Eszméletlen hely, közben üvöltöttek a jóféle zenék, sötét van, éppen annyi fény csak, hogy az árcédulákat el lehessen olvasni. Természetesen a falakon több helyen kihelyezett “fotózni tilos” tace pao engem annyira nem zavart 🙂
Este visszamentünk a versenyre és még fotóztunk egy kis ugri-bugrit.