Már voltunk ugye itt (és a hivatalos neve nem is ez, hanem Ho Chi Minh City), így annyira kultúrsokk nem volt az első reggel. Három napunk volt most itt.
Lefekvéskor pislogtam ki a fejemből és néztem, hogy miért írja az éjjeliszekrényemen lévő lámpa, hogy JÁNOS. Mondjuk január ötödike volt, de ez lassan esett csak le. Ezután viszot hamar elaludtam.
Egyből indultunk a városba, vagyis inkább a városból kifelé, mert Marci kinézett egy kávézót, ahol egyrészt van tojásos kávé (nyami, kikevert tojássárgája van benne), másrészt a reptérre néz. Mondjuk sokkal jobb lett volna, ha a szmog helyett tiszta az idő, de azért láttunk pár jó kis gépet leszállni.
Nem elég viszont, hogy repcsiket néztünk, megjelent egy halál cuki mókus és nagyon barátságos volt velünk. Egy viszonylag magas épület tetején kicsit furcsa volt, nem tudom, hogy került oda, de remélem, le is jutott utána. A róla készült képek egy része ráadásul mobilos, annyira közel engedett.
Kicsit még fotóztunk a környéken, jó alacsonyan szálltak le a repcsik, aztán kocsiba csapódtunk, hogy elmenjünk a Chua Pho Quangba, amiből több is van, így módosítani kellett a sofőrnél az útvonalat. Nem tudtuk (a Google nem írta), hogy délben amúgy bezár egy órára, szóval csak bekönyörögtük magunkat és gyorsan körbefotóztuk. Végülis volt amúgy ennél szebb templom tervben.
Elmentünk a japán negyedbe, hogy aztán együnk is az egyik étteremben. Nem volt vészes, de annyira extra jónak sem mondanám. Aki nem volt még Japánban, annak jó lehet, kezdve azzal, hogy hogy erőszakolják meg a tudni vélt japán kifejezéseikkel a nyelvet.
Benéztünk a régi posta épületébe is, szuvenírbolt az egész gyakorlatilag. Bent mosdó nincs, de Marci talált egyet a közelben, viszont fizetős volt, így inkább beültünk egy közeli kávézóba. Rossz ötlet volt, durva csúcsidő volt és amit ittunk, az sem volt éppen extra, viszont mosdóba minden további nélkül be tudtunk volna menni fogyasztás nélkül is.
Délután visszamentünk kicsit pihenni a szobába (ez úgy tűnik, szokásunkká vált, biztos az öregedés jele), majd este indultunk újra ki. Van néhány ilyen bulizós utca, ott ittunk végül egyet, de szigorúan csak miután már ettünk egy fura helyen néhány állítólag nem csípős rákot. Javaslom annak, aki szerint ez nem csípős, hogy legyen szíves a még nem letakarított kezével megvakarni a szemgolyóját. Én filmeznék közben.
Következő reggel megint tojásos kávéztunk, de most egy belvárosi helyen.
Innen egy órát utaztunk kocsival a Cong Vien Vanhoz, ami még a mi szemünkkel nézve is nagyon furcsa hely volt. Kombinált jegyet vettünk, így az első órát az aquaparkban pancsizva töltöttük. Nem minden volt szimpatikus, például effektíve az öltöző egyben volt, zuhanyfülkékbe lehetett behúzódni öltözni, viszont ott minden csupa víz volt. Lehetett bérelni szekrényt, érdemes is volt, másképp nem tudtad elrakni az értékeidet és kaptál vicces kis tárolót a kulcsnak és egy kis pénznek, ilyet a 80-as évek óte nem láttunk. Volt egy nő, aki rendszeresen fogta a slagot és egyszerűen végigcsapta vízzel az egész padlót, nem törődve azzal, hogy esetleg valakinek cipője vagy táskája van a földön, de ezt épphogy megúsztam. Iszonyatosan sok gyerek volt, jó ötlet volt ide szombaton jönni. A fürdés után bejártuk a telepet, hát… tényleg fura. Itt az album, szerintem egyet fogtok érteni velem.
Innen nem messze található a Chua Buru Long, ez egész szép hely volt, ráadásul ingyenes. Mondjuk ha az előző helyen nem jártunk volna, akkor eléggé kiesik. Iszonyatosan meleg volt itt, még jó, hogy nem korábban jártunk erre.
Visszamentünk a városba és ettünk egy kis pho levest, ha már ugye Vietnám…
Ezen az estén nem mozdultunk ki, fáradtabbak voltunk, így csak a hotel tetőteraszán lévő bárban egyetlen vendégként zaklattuk a mixer lányt, akinek még el kellett szaladnia mangóléért is nekem.
Az utolsó délelőttön először elmentünk egy plázához, ahol igazából egy óriási cuki robot volt a lényeg, de akkor már kávéztunk is a környéken és mivel a plázában korán nyitottak az éttermek, ettünk helyi “palacsintát” rákkal, ami zseniálisan jó volt.
Innen a Chua Vinh Nghiem következett. Mondtam már, hogy imádom ezeket a neonglóriás Buddhákat?
Ahogy sétáltunk a közeli következő pontunkhoz, hogy meglegyen megint a napi kilométer, megláttunk egy, mint később kiderült, kambodzsai templomot, így ide is betértünk, hogy szokjuk a hangulatot. A hely neve Wat Chantarangsay.
Az igazi célpont ezen az újabb hőgutás napon a Chua Phap Hoa volt. Itt van amúgy étterem is, ahogy néztük, de nem ilyenkor. Érdemes felmenni a lépcsőn a legfelső szintre, mert még ott is van mit csodálni.
Elindultunk vissza a hotel felé, mert ezen a napon ugye hátra volt egy repülésünk. Van egy fura templom errefelé, ami előtt egy kínai stílusú kis épület van (nem ismerem ki magam, hogy mire való). Sajnos nem volt tökéletes a kép, de ímhol:
Az utolsó vietnámi látványosságunk ezalkalommal az ezer Buddha temploma volt, a Chua Van Phat. Igen csinos ez is és annyira ismeretlen, hogy a sofőrünk nem is akarta elhinni, hogy ebben az utcában van bármi.
Extraként itt van még egy album a kimaradt képekből, amiket csak úgy útközben lőttem. Nagy kedvencek a rendszámtáblák 😀
