Úgy kezdődött, hogy Marci rég volt Velencében, karneválon pedig még soha és én nem igazán szeretem a várost meg nemsokára bevezetik a turistáknak a belépőt, így úgy voltam vele, ugorjunk le még egyszer és ezúttal utoljára. Visszafelére pedig kinéztem még Valentin-napra egy 007-es múzeumot nálunk (LOL, Tirolban) a hegyekben, de nem mentünk még le, így azt beillesztettük. Állati mákunk volt az időjárással szinte végig.

De csak szinte, mert Velencében talán ha egy órát sütött a nap, onnantól cidri volt és felhős égbolt. Fotózgattunk azért, ettünk utcai kaját, fagyit, de ennyi volt, annyira ez a része nem érte meg a kirándulásnak. Este ettünk egy jó helyen, ha Mestrében jártok, menjetek el a Ristó da Michelebe, isteni a pizza és egy előételt ettem még, de lemondtam a főételemet, akkora adag volt (nem is tudtam megenni az egészet, nyers tonhal volt salátával és pitakenyérrel).

Másnap reggel, mikor felkeltünk, azt vettük észre, hogy olyan köd van, hogy a sarokig nem látni el, felhős az ég, lóg az eső lába, így az eredeti tervvel ellentétben nem újra Velencébe mentünk be, hanem már visszafelé indultunk el. Mire Trevisoba értünk, már sütött a nap, így pár kellemes órát töltöttünk el ebben a cuki városban, amelyben még én sem jártam. Ettünk finom epret a piacról, aztán mentünk bevásárolni olasz élelmiszerekből.

Egész esteledett már, mire elértünk a szállásunkra Innsbruck és Sölden között és mivel macskás hely volt, hamar kiderült, hogy nem maradhat Rumli ott délelőtt, amíg mi felmegyünk a Gaislachkogel csúcsra a múzeumba meg nézni egy kis havat, de mákunk volt: ingyen lehet kutyát vinni (mondjuk amennyibe embernek kerül mellette, még jó) és a múzeumba is bejöhet (bár 1-2 terem kicsit hangos neki). A múzeumra úgy fél-egy órát kell szánni, de maximálisan megéri. A végén ettünk egyet a középső állomáson levő hüttében, majd hazacsorogtunk (de lazán veszem ezt is, 5 órás kocsikázás volt).