Reggel kicsit korábban ébredtünk néhányan, így lementünk reggelit vadászni. Végre ittunk abból az epres, frappuccinonak hívott italból, amit a Starbucks árul (csak Japánban), illetve toltunk tejes kávét és péksütit.
Kitakyushuba indultunk, ahol az volt a terv, hogy berakjuk szekrénybe a nagy csomagokat, de nem sikerült, csak két szabad szekrényt találni az egész állomáson, így baromi mókás volt (nem), hogy rángattuk magunkkal a bőröndöt a kastélyig. Ott az egyik manó felajánlotta, hogy úgyse akart bejönni, majd vigyáz mindenki csomagjára, így meghívtam egy kávéra (azt mondta utólag, ez volt a legjobb az egész út során).
Innen kis vargabetűvel sétáltunk vissza az állomásra, ahol újra összeállt a csapat (nagy része). Útközben ettünk taiyakit, kaptunk ingyen nagggggyon menő lufifigurát (ez a mai napig megvan amúgy, pedig egy hete Ausztriában vagyok, hazareptettem), láttunk sok mintás csatornafedelet és adakoztunk a kiöregedett munkakutyák alapítványának.
Kimentünk Mojikoba, ahol megint kevés coin locker volt ennyi embernek szabadon, de szerencsére van egy humán erőforrással működő megőrző is, így én bedugtam egy lockerbe, a többiek pedig beadták az utóbbi helyre. A városról meséltem kicsit, aztán mindenki ment a számára szimpatikus helyekre. Én a fél csapattal a Kanmon-szorosról szóló múzeumba mentem, ami nagyon szórakoztató helynek bizonyult, félig interaktív, be lehet öltözni kapitánynak és úgy fotózkodni, adtak egy hajó origamit ajándékba, vannak játékok útközben, filmvetítés, tényleg nagyszerű hely, pláne olyan hideg szélben, ami itt várt minket, mert ez volt a két napnak az egyike, amikor rendesen fáztunk egész nap, pulóver és kabát kombó is kevés volt. Volt viszont jó kis piac a kikötőben és nagyon sok cuki kutyával is találkoztunk, így én nagyon élveztem. A kis vaksi a képeken, akit a mosolygós bácsi tart már 16 éves!
Mojikoban voltunk, Moji állomáson kellett felvennie minket a busznak, ami vitt minket a hatalmas kompunkhoz, tűpontosan meg is érkezett, kapott egy minisérvet a sofőr bácsi, ahogy próbált segíteni berakni a bőröndömet a tárolóba (csak csupán 28kg volt, nem is értem, miért mondta, hogy nehéz), majd időben odaértünk a dokkhoz. Megvettük az előre lefoglalt jegyeinket és már indulhattunk is kompozni. Nem tudom, mindenkinek akkora élmény volt-e ez, mint nekem, de én minden percét imádtam. Körbefotóztam ugyan, de azért inkább feltöltöm a honlapon található képeket is, mert pl. a fürdőt máshogy nem tudnám megmutatni, mindig volt bent valaki. A nők részlegében volt egyrészt zárható, privát zuhanyzófülke, majd volt a szokásos japános, két belső sento fürdő és egy külső, egy rotenburo, ami egyrészt olyan forró volt, hogy fél órával később is vörösen izzott a bőröm, másrészt nagyon menő volt, hogy nézhettük onnan a csillagokat és a távolban fénylő parti városokat. Ja és sminkasztal is van, hogy lemoshassa az ember lánya a nappali vakolatot fürdés előtt. A kaja mondjuk úgy közepes, legalábbis japán viszonylatban, de messze nem elviselhetetlen. Vannak automaták, dohányzó részleg, játékterem, gyerekeknek játszószoba, masszázsszékek, bolt is a hajón. Reggel kimentünk a kék órában fotózni kicsit érkezés előtt, olyan szél volt, hogy rendesen csak előredőlve tudtunk közlekedni és mozgatta a kezünket, ahogy próbáltunk a telefonnal fotózni. 18 óra körül hajóztunk be Shin-Mojiban és reggel 7-kor kötöttünk ki Kobéban. Mi egy manóval japános szobát választottunk ezen a Hankyu Settsu járaton, de a képeken mutatom a többit is. Nem volt nagy tömeg egyébként, de a YouTube-os videóknál több emberrel találkoztunk.
A kikötőtől busz vitt be minket Kobéba, ami érdekes volt, hogy ez fizetős volt, 220 yen. Én azt hittem, ez is ingyenes, ahogy a befelé szállító busz az volt, legalábbis bele volt építve az árba. Kobéban már simán találtunk ilyen korán egymás mellett 8 nagy tárolóegységet, leraktuk a csomagokat és indultunk városnézni. Az első pont az Ikuta szentély volt, ami az eredeti tervben nem szerepelt ugyan, de mivel ezen a napon is pocsék volt az időjárás, ezért kicsit módosítottam a programon (kilátó meg ilyenek nem lett volna szép ilyen időben).
A közeli Sorakuen kertben folytattuk a sétát, itt már elállt az eső és mégse volt igazán rajtunk kívül ember bent, szép utolsó kertlátogatás lett belőle.
Következhetett a Hyogo Daibutsu, amihez hasonlót nem tudok még egyet Japánban, ráadásul ingyenes program, nem is vészesen sok gyaloglással a vonattól.
A délután maradék része szabad volt, mégis a csapatnak nagy része ugyanott kötött ki: Don Quijote rablás volt, aztán Átoa múzeum (atyaég, micsoda jó hely eeeeez) és a Chinatown. Utóbbiban ettünk még némi streetfoodot, pekingi kacsát, ittam a Kínából ismert gyógyteának hazudott cukros löttyömet és még egyszer megtoltam a csatornafedél-fotógyűjteményemet. Az út során egyébként több, mint 70 (!) új díszítést találtam és fotóztam le, amivel több, mint megdupláztam az előtte lévő állományt. Ja és ettünk rákagyat és nyertünk játékban plüssráját és plüssvidrát is és megcsodálhattunk az Átoában egy alkotást, ahol egy pingvin kloákája volt kiállítva. Tényleg, ott van róla a fotó 😀
A Kansai reptérről indultunk este hazafelé, viszont Kobéban kötöttünk ki ugye reggel, így adta magát, hogy újra kompra szálljunk és a Kobe reptérről így menjünk a miénkre. Óriási csalódás volt, hogy a Kansai repteret éppen nagyon felújítják, alig volt nyitva valami, se bolt, se sok mütyürkés, de ami végképp nem volt, az a Pokémon Center.
A checkin pultnál a hölgy leragasztotta a kicsit megszakadt cipzáramat, hogy ne legyen gond. A hazafelé repülés kajaszinten borzalmas csalódás volt, az első járaton a hamburgerhús úgy nézett ki, mint ami egyszer már megküzdött valakinek az emésztőrendszerével, bár finom volt. Dubaiban tervben volt, hogy kimegyünk kicsit a városba, de túlságosan kész volt mindenki, így inkább hencsiztünk a kiságyakon. A második repülő számomra jobb volt, átfoglaltam kétszemélyes ülésekhez és mellettem üres maradt a szék, így kényelmesen voltam. A második járaton kóser menüt kértem, nagyon rendben volt, halacska barna rizzsel és rukolás pestoval. Kicsit betegnek éreztem magam, nagyon figyelmesek voltak a sztyuvik, kaptam extra liter vizet és néha rám néztek, hogy vagyok. Bár kora délután landoltunk Pesten, én csak éjfélkor értem haza, mert még taliztam Pesten korábbi utak manóival és mentünk sushizni, plusz a Flixbus és a vonat, amit szerencsésen elértem. Minden út után már egy új út előtt vagyunk, ez most hatványozottan igaz, december elején indulunk egy 1,5 hónapos csodaútra, úgyhogy lesz még elég fotóznivalóm 🙂
