Ezalkalommal Welsben kezdtük kedden (aug. 23.), mert időközben kiköltöztünk, így az eleje egy szép kocsikázás volt Pestig, hiszen a repjegyeket még akkor vettük, amikor fogalmunk nem volt róla, hogy máshol fogunk lakni. Az error fare jegyek szépsége.
Pesten aludtunk Marci tesójánál, aztán szerdán kezdődött a futkosás, utolsó ügyek elintézése, még egy kis munka. Este fél 7-re kiértünk a reptérre. Beálltunk egy check-in pultba, aztán átálltunk oda, ahol elvileg a már becsekkolt emberek kellett álljanak, akiknek csak a csomagjukat kell leadniuk. Hát a sima pult vagy háromszor gyorsabban haladt. Nem tudom, mi volt előttünk, de nagyon lassú volt az egész, legalább fél órán át csinált a mi pultunkban a nő kb. 10 embert.
A biztonsági kapunál még többen voltak, átnéztünk itt is a túloldalra, a B terminálra, hátha ott jobb és nem foglalkoztunk azzal, hogy amonnan is jönnek: irgalmatlan sokan voltak a B terminálon, visszamentünk az A-ra, de itt elszakadt valami, nem akartuk az utolsó órát is álldogálással tölteni, szereztünk 2 fast lane belépőt és mentünk arra. Itt senki se volt, egyből mentünk a szalaghoz. Kezdtem volna kipakolni (na ez eddig nem is volt panaszkodás, de ez az lesz), a nő köszönt, köszöntem neki magyarul, gondoltam, ez a kör letudva. Kezdenék lepakolni, elkezdi mondani, hogy vegyek el egy tálcát, majd megkérdezi, beszélek-e angolul. Mondtam neki, hogy ne viccelődjünk már, azt hittem, az előbb tisztáztuk, hogy magyarul is makogok. Kezdem pakolászni a dolgokat, hogy a táblagépet külön rakjam (köszönöm, tudom). Szétszaladtak a jegyek, éppen számolgattam, hogy minden meglegyen, ekkor közli velem, hogy azt is nyugodtan tegyem bele a tálcába (nem akartam idegesen magamnál tartani előtte se, de mégis azért megszámolnám, megvan-e minden). Még nem voltam kész, hogy kivegyem a mobilt meg ilyeneket, amikor rám szól, hogy a napszemüveget is. Basszus, tudom, ezerszer átmentem már ezen a procedúrán és a kutya nem állt mögöttünk, az ő munkaideje meg fix, nem x ember után mehet haza, ne basztasson már, ennyire lassú nem lehettem 😀
Bent beültünk a MasterCard váróba és leittam a Bailey’s készletüket 🙂 Az elektromos útlevélkapun akartunk átmenni, ott senki se állt. Ez a kapu nem szereti Marcit, én simán átcsusszantam, őt nem akarta átengedni, ment az emberes részbe. Azt mondta, legközelebb ő megy elöl, mert 3-ból 2-szer nem tudott eddig átmenni.
A kisrepülőn valami kis szottyadt reggelit kaptunk, a sztyuvik viszont ultra prosztók voltak mindenkivel, egyszerűen nyoma nem volt a megszokott udvariasságnak. Már ezen a gépen bealudtunk, itt felborult a jó kis időbeosztás, hogy majd megelőzzük a jetlaget, hogy mivel este érkezünk, ezért előtte jól nem alszunk, hogy ott beájuljunk az ágyba és reggel kb. jól ébredjünk.
Odaértünk, leszálltunk, ketté nyílik a folyosó, belföldi és nemzetközi csatlakozás, illetve csomagkiadás a 3 lehetőség. Elindulunk a nemzetközi tranzitba, erre megállít egy ork és a sztyuvikhoz hasonló stílusban kéri a beszállókártyát, mintha valami hülyék lennénk, akik nem tudják, miért arra mennek, amerre. Soha nem láttam még ilyet.
Nem fogok sminkelni, az Atatürk reptér egy fos. Nem ingyenes internet nincs, hanem kb. semmilyen. Néhány kávézónál van valami langy wifi, az se megy. Elvileg ha az ember küld egy SMSt (miért nem jó egy regisztrálós oldal?), akkor kap 2 óra ingyen netet, de gyakorlatilag ez nekem legutóbb a visszaútra érkezett meg. Kajalehetőség sok van, de minek, hiszen a repülőn is kapunk eleget enni (ezt hittük legalábbis). Aki itt mütyürkét meg hűtőmágnest akar vadászni (mondjuk nekünk már van), az össze kell kapja magát, a legtöbb boltban a csoki-pia-dohány szentháromság van, valamiért emléktárgyakat nem annyira árulnak. Mondjuk Hello Kittys ékszer széria van, az kell.
A második gép szerintem idősebb volt mint én, valami kőkorszaki Airbus A330-200. Az ülések színe passzolt az új cipőmhöz és emiatt a táskámhoz is 😀 De a legfrissebb filmek között a Keresztapa (!!!) volt fent például. Álmodoztam arról, hogy megnézem majd a Zootropolist japánul, hát ennek nyekk, nem is találtam olyat, amit néznék. 12db sitcom van nekik. Úgy értem, 1-1 rész mindegyikből, nem 3-5 mint általában szokott és a modernebb, újabbak sehol sincsenek. A térképet nem lehet használni, csak az van odaírva, mennyit megyünk még. Mondjuk nézzük a jó oldalát: a gép nincs tele és a lábtér bőségesen elegendő. Hát még, ha fel lehetne hajtani rendesen közöttünk a karfát, az milyen jó lenne, de nem.
Az egészségügyi szütyőért kapnak egy piros pontot, ott kezdve, hogy egy vállalható kis táska, amit meg is tartok, másrészt van benne szinte minden, ami kellhet. Fogkefe, fogkrém, szemellenző, zokni (mondjuk szoktam hozni magammal), szájkrém és egy papucs. Még egy piros pont jár azért, hogy a fülesük nem olyan, mint mostanában a legtöbb légitársaságé, hogy alapból dupla kimenetű a füles, hanem van egy kiegészítő vacak hozzá, amibe beledugva a sima füles jack dugaszát kapunk egy repcsire is alkalmasat, tehát nem kell az ő ócska, filléres fülesükkel hallgatni a fedélzeti szórakoztatóegységet.
A kaja ehetetlen szar volt. Elvileg majorannás sajtos krémes rigatini tészta, hát nem tudom, mi is meghagytuk és a környéken mindenki, akit láttunk. Marci csinált magának szenyát a hideg részekből, én megettem a gyümölcsös részt (kivéve a currys ananászt, a curryt nem szeretem). Azután gyakorlatilag 5 órát végigaludtunk.
Később azt hittük, tévedtem, be volt bökve, hogy meg lehet nézni a Zootropolist japánul. Na most lehet, hogy nem beszélek felsőfokon, de ez arabul volt. A program ragaszkodott hozzá, hogy ez pedig japán, én kihagytam. Volt viszont valami magyar film is, soha nem hallottunk még róla.
A reggeli vállalhatóbb volt már, mint az előző kaják, valami csirkés izét ettünk, a változatosság kedvéért csokipudinggal (mindegyik desszert az volt).
A sztyuvi meg akart győzni, hogy a vámpapírt kell kitölteni 2 fejenként 1 példányban és a bejelentkező fehér papírt családonként 1 példányban, de ragaszkodtunk hozzá, hogy téved – akkor se ismerte be, amikor megmutattuk neki, hogy de rá is van ez írva. Azt mondta, ha nagyon akarunk, azért hoz még egy fehér cetlit. Jól tettük: a reptéren csak nekünk volt rendben a magyarok közül (voltak még hatan a gépen) a papírok első nekiugrásra.
A reptéren töltöttük az érkezés utáni első estét, körbenéztünk a Pokémon boltban, ettünk fincsi sushit végre és vettünk inni. Reggel innen indulunk tovább Tokyoba. A hotel csodaszép, de én komolyan mondom, a legtávolabbi szobát kaptuk, ami csak létezik. Mellékeltem a képet a folyosóról: a legutolsó szoba a miénk. 15 perc csak átérni a terminálra reggel és ennek csak a fele lesz a buszozás. A sushisnál egyébként megleptek, ami ritkán történik meg. Láttunk már Hello Kittys sushit, hamburgeres sushit, de hogy virslis is van… Jó, ez egy reptér, de ez azért meredek.
