Kobét végülis ide vettem, hogy jobban taglaljam a tartalmat, de még azért az utolsó teljes napunkon nem hazafelé haladtunk.

Szóval megérkeztünk a kobei hotelbe, ami a lehető legközelebb van megfizethető tartományban még a kobei reptérhez, mert kora reggeli járatunk volt. A hotel szupi, van egy konbini is a földszintjén, csak kicsit meglepett, hogy a nő, aki segített felhozni a csomagokat, szinte tartja a kezét a jattért, ez Japánban azért meglepő. Mondjuk az is, hogy nő volt a londiner, még ha kis kocsival is hozta a dolgainkat. A szobánál a fürdőszoba belülről rolós, így senki nem lát semmit a hálóból, ha úgy akarja az ember, de lehet is együtt nézni a TV-t fürdés közben.

Este már nem volt dolgunk, reggel viszont felpattantunk a monorailre, amin nappal nem is mentünk még és irány a város. Az első pontunk fixen az Ikuta szentély volt, ahol többször voltam már, de nem hoztam soha goshuint, most eljött az ideje ennek is. Egyébként abszolút ajánlom ezt a helyet, ha valaki a közelben jár, szép és ingyenes. Láttunk most egy év eleji céges áldást is.

Elsétáltunk az Ichinomiya szentélyhez, de túl drágának találtam a szimpla oldalas goshuint 1200 yenért, ha hímzett is volt, így csak megnéztük a helyet, semmi különös.

Elutaztunk egy kijjebb található szentélybe, na itt meg nem néztem meg alaposan, csak minden hónap elsején van nyitva az iroda, bár csodás darabjaik vannak. Hát nem elseje volt. Amúgy emiatt itt jelentősebb sorokra kell számítani aznap. Legalább útközben láttunk sok szép csatornafedelet, amik nem voltak még meg és napsütésben sétáltunk.

Semmi gond, irányba álltunk a Suma strandrészére, ahol fürcsizni már voltunk (bár tetoválással elvileg amúgy tilos, de csak mi voltunk ott anno). Itt tudtam, hogy vannak újabb delfines csatornafedelek, de nem tudtuk, hogy pontosan hol. Egy csomó van, de csak három design, a nem delfinesek máshol voltak útközben.

Nem messze van a Tsunashiki tenmangu szentély, beugrottunk ide a nagy padlizsánért és mert tudtam, hogy az eddigi összes goshuinjuk designját kiadják, ráadásul pecsételve-festve, nem papíron. Cápásat kértem, mert olyanom még nincs és csípem az állatosokat, de több, mint 40féle van nekik “raktáron” (nem dobták ki a pecséteiket, ennyi). Elkezdtünk beszélgetni a helyi szentélyséta idősebb nőivel Japánról, Ausztriáról, voltak néhány helyen. Amúgy a szörföző főpap szobra se volt semmi.

Picit azért odébb van a Suma templom, de úgy tudtam, érdemes megnézni, így ide is elmentünk. A lovas szobor menő volt és egész fura füstölőik voltak, ilyen lapocskák. Sajnos egy része le volt zárva, de jó hely.

Visszamentünk a Sannomiya környékére, plázáztunk, ettünk és utána mentünk kicsit a Chinatownba, ez volt az utolsó itteni program, ennyit bírtunk.

Hajnalban mentünk a reptérre, nagyon el kellett érnünk az első monorailt, de sikerült. A reptér nem valami nagy szám és akkor még finom voltam. Bolt alig van, enni lehetőség még kevesebb. Ami jó, hogy egyrészt a check in nagyon gyorsan ment, másrészt mivel az első járatunk belföldi volt, vihettünk fel magunknak innivalót is, így szépen feltankoltunk a boltban kávét, vizet, reggelit és mehettünk. A gépen enni nem kaptunk, de wifi volt. Először morogtam magamra, hogy nem balra, a Fuji oldalára foglaltam helyeket, de végül nagyon jól jött ki az egész, jó kis napfelkeltés képeket tudtam lőni végig. Erre a terminálra a Hanedán amúgy most érkeztünk először.

A japánok és az angol: odamentünk az infópulthoz, hogy melyik business lounge-ot használhatjuk, hol vannak a terminálom meg ilyenek, erre el akartak küldeni minket a check inhez. Végül inkább az interneten kerstük ki. Amúgy értetlenül álltunk az előtt, hogy idefelé nemzetközi+belföldi járatunk volt és fel kellett venni a csomagot és újra feladni. Most belföldi+nemzetközi volt és végig utazott a csomag. Lehet, a biztonsági screenelés miatt, de azt hátul is el tudják intézni. A másik információs pultnál próbáltam megtudni, hol van egy repcsis postaláda. Elküldtek egy másik pulthoz, majd egy harmadik helyen meg tudták mondani, hogy nem ezen a terminálon van, pech.

Ha már szinte csomagok nélkül voltunk a Haneda közelében (ami volt nagyobb kézi, beraktuk szekrénybe), adta magát, hogy megnézzünk két közeli szentélyt. Az első volt a rókás Anamori inari szentély, itt csak dupla goshuint adtak, csak a rókásat magában nem, de nem volt drága. Ez a hely amúgy tökéletes opció egy sok toriis inari szentélynek a Fushimi helyett, bár nem erdő veszi körül, plusz meg lehet nézni közelebbről a főépület tetejét is, ami nagyon kevés helyen lehetséges.

A közelben van a teljesen repcsis Haneda szentély. Itt minden repcsis, tök jó dolgaik vannak, de limitáltam magam goshuinra és egy kis akasztós mütyürre.

A belváros felé haladva megálltunk még egy helyen, az Iwai szentélynél, ahol Pokémonszerű goshuin van – csak éppen nem ezen a napon, hanem változó. Szuper, még egy hely, ahova potyára jöttünk.

Shinagawánál beültünk egy jó kis sushizós-donos helyre, ami annyira nem szokott külföldieket látni, hogy nemhogy külföldi nem volt a környéken sem, de angol menü sem volt. Az a baj, hogy sok turista nem lát tovább az utcaszintnél, holott sok épületben az emeleteken is vannak jó éttermek. A hely a Fuji Sushi volt, itt a linkje, hogy más is megtalálja.

Kitaláltuk, hogy elegyünk Odaibára, rég nem jártunk ott együtt és a busz, amivel mentünk, kvázi kiemelte magát a mágneskártyák rendszeréből, csak bankkártyával lehetett utazni rajta, mással nem. Fukuokában már láttunk hasonlót, de ott mindkettő működött.

Turistaszemmel nézve nem volt túl produktív a napunk, sétálgattunk Odaibán, vásárolgattunk, semmi komoly, mégis megnéztünk néhány várólistás pöttyöt.

Este még mászkáltunk kicsit a Ginzán, kerestünk speckó ajándékokat, megint voltunk a Nissan Crossingban. Nem ettünk többet, mert gondoltuk, majd a loungeban.

Kimentünk a reptérre, felkaptuk a csomagot és irány a check in, majd a lounge. Volt lehetőség zuhanyzásra, de nagyon kevés szabad slot volt (több, mint 15 fülkéjük van), így ketten lefoglaltunk egy fél órásat és megoldottuk így. Nem volt túl egyszerű, a kód nem akart nagyon működni és mire beírtuk az egyiket, már jött a következő, de a helyi személyzet kisegített minket. A lounge italrészlege nagyon rendben volt, a koktél, amit kaptam, az információk, amikről kérdeztem, minden, de a kaja tragédia. Az egyetlen menő dolog a leveses rész, ahol személyre szabottan lehet rendelni. Amúgy voltunk már jobb ételekkel felszerelt lounge-okban.

A következő, számomra nem túl fantasztikus élmény az ANA business osztálya volt a HND-MUC vonalon. Olyan sokan voltunk, nagy az osztály, hogy nem volt olyan személyes, mint a Lufthansa bizijei, amiket eddig repültünk. Nem megterítettek és kihozták a fogásokat (valószínűleg az idő miatt), hanem tálcát kaptunk, mint mondjuk turistaosztályon. Nincs baj a kajával, csak az ember ha már többet fizet, jobbat vár. Nekem nem volt akkora ugrás a kifelé leutazott FRA-HND premium economy után. Az ágy teljesen jó, a füles, miután rájöttem, hogy átalakító nélkül, ha csak egy dugaszt tesz be az ember, megy, rendben volt, mert az enyémet tudtam használni. A kaja is okés, csak nem extra. Ki kell emelnem pozitívumként, hogy az üléseket nem csak lefektetni lehetett, hanem a monitorhoz, asztalhoz is közelebb húzni elektromosan, ami nekem nagyon praktikus volt, mert különben nem értem volna el a lábtartót ülés közben. Ja és természetesen jár az ingyenes wifi, de sokat nem használtam, filmeztem és aludtam főleg. Azért poénból Pokémonoztam kicsit, vicces volt gépen, de csak ajándékokat lehetett nyitogatni, állatot nem láttam, a pontokat pedig GPS hiányában ismét nem töltötte be. Basszus, nézzétek meg, mit adtak a kis csomagban: egy kis szájkrém, egy kis krém és egy összecsukható ANA-s szatyor… A konklúzió az, hogy az ANA businessért csak akkor fizetnék többet a továbbiakban, ha nem túlságosan több, mint a többi osztály.

Münchenbe érve fáradtabbak voltunk, mint gondoltuk, hogy leszünk és mivel az időjárás sem volt jó, inkább a lounge-ban maradtunk. Szerencsére nem dobtak ki minket 6 óra elteltével, ahogy megtehetnék, itt voltunk vagy 7,5 órát. A büfé nem volt rossz, kifogtunk jó kis helyet, mert hajnalban kevesen voltak bent, később teljesen megtelt a hely. A zuhany zárva volt, valami gondjuk volt. Nem volt kitéve semmiféle piperecucc, mondták, hogy ellopnák az emberek, viszont mivel erről információ sehol se volt, ezért nem tudtuk végig, hogy csak kérni kellene és adnak.

Az utolsó szakaszon is meglepően szépeket tudtam fotózni. Annyira kevesen voltunk bizin, hogy Marcival átültünk külön sorba inkább, hogy ő is ablaknál ülhessen végre, rajtunk kívül egy férfi volt és két pilóta beszállításon a melóba – amikor repcsivel ingázol az irodába 😀 Egyébként itt ők megkülönböztetett figyelmet kaptak, úgy éreztem magam, mint amikor az orvosokkal látja az ember kokettálni a nővérkéket.