Már érzem, hogy ez egy picit hosszú lesz, de szétszedve az időt pedig az egyik poszt túl rövid lenne, a hazaút mindig olyan mostohagyerek, ha nem történik semmi izgi (mondjuk inkább így legyen).

Reggel egy finom kis sétával kezdtünk Asakusában. Kedvelem ezt a környéket, az emberek általában elkönyvelik, hogy Sensoji és annyi az egész, pedig nagyon sármos kis negyed és tele van érdekes dolgokkal.

Amíg ők a kötelezőket nézték, én futottam egy kört, gondoltam, hogy jól beszedek néhány goshuint, ebből egyetlen darab lett, de láttam érdekes dolgokat itt is útközben.

Innen siettünk a Miyazaki-órához, mert délben is van zenejátéka, erről nincs fotó, a videókat meg mindig lusta vagyok ide betenni, szóval menjetek el ide és nézzétek meg magatok. Következett a Tsukiji külső piac egy ebédre, mindenki finomakat talált, majd sétáltunk itt a belvárosban.

Délután, amíg ők kertben és múzeumban voltak, én megint egyedül barangoltam, de nem túl sokáig, megint egy pokémon centerben kötöttem ki és sokan voltak a környéken, így játszottunk is. Persze, hogy megint sushit vacsoráztam, miért változtatnánk a jó dolgokon?

A következő programos napot kicsit újraterveztük, de az első program fix maradt, az Edo Tokyo skanzen és utána a kötelező dango a sarkon.

Dél környékén sétáltunk egyet a Kichioji Petit Mura környékén, aztán mindenki ment széllel versenyt. Én a környéken maradtam még pár óráig, ettem édes buris almáspitét és kincseket találtam. Az utolsó helyem egy kis szentély volt Uenonál, ahol pandás dolgok voltak.

Reggel amúgy végre elhoztam a csomagjaimat és leraktam az utolsó szálláshelyre, amit nagyon régen kinéztem már és azért szálltam meg előtte a kapszulában, hogy anyagilag ki tudjam hozni ezt az egy, pandás éjszakát. Délután be is ugrottam és nem bírtam ki, hogy ne csináljak ultrapandás képeket a pandás goshuinommal. Az album végén található kitűzőt azért kaptam, mert posztoltam a szobáról az instámra, de bejelentkezéskor kaptam egy lap pandás matricát is, csak nem fotóztam le.

Az utolsó nap szabadnak volt tervezve. Én reggeliztem egyet az Ueno állomáson, majd délelőtt Omiya városában jártam.

Úton Tokyoba két helyre ugrottam még be, a Tsukinomiya és az Akabane szentélyekbe. A goshuinokért jöttem, olyan felesek voltak.

Délutánra még néhány szentélyem volt, főleg azért, mert cukik, nem feltétlen azért, mert akkora turistalátványosságok lennének, aztán este nagy kínlódva (nem) betoltam még néhány sushit.

Hogy mennyire fogalmatlanok egyébként a japánok a külföldre utazással kapcsolatban (kevesebb, mint 20%-uknak van egyáltalán útlevele és itt anélkül aztán sehova), azt igen jól példázza a cetli, amit egy adómentes vásárlásomkor kaptam. Azt mutatja, hogy az adómentes zacskót ne nyissam ki (haha) és KIFELÉ mutassam meg a vámos bácsinak. Azonban kifelé haladva nincsen vámos bácsi. Legközelebb vámos bácsit majd a végső állomás repterén látok, akit viszont piszkosul nem érdekel. Az induló reptéren akit még nem érdekel, hogy mit visz ki az ember, az a check in pultnál álló földi kiszolgáló személyzet.

Este vagy egy órát töltöttem a hotel lobbyban a csomagom újragondolásával. Eközben legalább 40-50 kínai érkezett több turnusban csak abba az egy hotelba, ahol én vendégeskedtem, ami rávilágít, hogy milyen tömegekben érkeznek a fővárosba (és a főbb turisztikai helyekre). Este elindultunk a reptérre, ahol jó nagy sor várt minket a pultnál. A nő picit húzta a száját, hogy 25,9kg volt a csomagom, de tudtuk előre, hogy az egyik manómnak könnyű a bőröndje, így együtt mentünk a pulthoz és mondtuk neki, hogy az övé csak 19 kiló lesz. Később puffogott még kicsit, hogy 20, nem pedig 19, de a lényeg, hogy átengedett és hogy sajnos őt is átengedték matekból az iskolában.

A reptéren volt egy Pikachu automata, azt hittem, kitűzőket veszek, nem néztem meg alaposan, így lett három matricám 660 yenért. Vettem némi csokit, majd kértem tőlük a legnagyobb elérhető szatyrot, így be tudtam szépen pakolni a kabátomat, pulcsimat is és nem volt vészes a csomagmennyiségem.

A repülőt lefotózni szinte lehetetlen volt a sötétben. Az első repcsin végrevégrevégre megnéztem a Crazy Rich Asians c. filmet, amit már annyiszor elterveztem, egész jó volt. Ettem és mint egy jóllakott óvodás elaludtam 7 óra 50 percre (a teljes repülési idő 11 óra 20 perc volt). Ja igen, mindkét repcsin mákom volt, nem ült mellettem senki. A landolás előtt még megnéztem egy másik romkomot, a The Idea Of You-t, ez is teljesen kellemes volt, de úgy kivágott belőle az Emirates egy jelenetet, mint a huzat (azóta megnéztem még egyszer). Az első kaja amúgy bár rendben volt, túl sokat nem ettem belőle, mert muszáj volt még a városban vennem egy kis sushit és aztán az meg ne romoljon nekem.

A második járaton igyekeztem ébren maradni, a kaját viszont sikerült nem lefotózni. Egészen időben értünk Pestre, aztán már csak a vonatot kellett megoldanom, mert az ÖBB megváltoztatta a menetrendet ugye, eredetileg Budapest-Linz volt egy vonatom, aztán onnan egy kisebb hazáig és vettem hegyjegyet is, de ezt buktam, mert két egészen más vonat ment és bécsi átszállásom lett. Az első vonat szerencsére nem volt túl tele és a kalauz nagyon kedves volt, előbb a magyarral beszéltem, majd az osztrák segített ki, kaptam egy általa kiadott papírt, hogy megváltozott a menetrendem és ezért használok más járatot, mint tervben volt és ráírta, hogy kapjak ülőhelyet is. Azt mondta, ezt megmutatom a második kallernak és beültet első osztályra is, rám fér. Jól nézhettem ki, ekkor már 30 órája úton voltam és előtte egész nap városnéztem. Ha aludtam az első repcsin, ha nem, ez megviselt. Késve értünk Bécsbe, konkrétan futnom kellett, óra 28-kor indult volna a második vonatom, óra 27:30-kor még a mozgólépcsőn mentem lefelé az én vágányomtól, még fel kellett mennem a másikhoz, de sikerült még rányomnom az ajtónyitó gombra. Ott is leültem egy bácsi mellé, mondta, hogy “de egy óra múlva ment volna másik vonat”. Kösz, mondom, nekem az most eléggé megterhelő lett volna. Este f11-kor estem ágyba, mint egy darab rongy, de legalább alhattam.