Mivel így szerdán, 27én délután érkezünk csak Tokyoba, teljesen át kell szervezni a programunkat. Kicsit se dühítő, hogy ezt most a repülőn akkor írom, amikor már a kezünkben lehetne mindkettőnk új fényképezőgépe. Örülünk Saigonnak, nem is kérdés, egy hónapja rágom a fülét, hogy menjünk el egyszer Vietnámba, de nem így és nem most gondoltam, valamint nem csak ennyi időre.
Rossz időt mondanak Tokyoba, legalábbis nem városnézőset. Felteszünk mindent egy lapra, átpakolgattam úgy a nem kevés programunkat, hogy majd akkor megyünk szabadtérre kirándulgatni, amikor visszarepültünk Osakából.
Most ezt éppen India felett írom, de nem látni úgyse semmit, egyrészt szárny fölött ülünk, másrészt nagyon erősen süt a nap (itt délután van), harmadrészt felhős mindenhol az ég. Persze csak alattunk 🙂
Azért azt a papírmunkát meg asztalcsapkodást nem várom, amivel Saigonban kezdjük a kirándulást. Egyrészt Vietnám nekünk vízumköteles, amit előre el szoktak intézni. Különleges esetekben ezt megadják a reptéren is, a magyarul beszélő Qatar Airwayses nő (nem hölgy, komolyan, mint egy matektanár, olyan volt) mondta, hogy a QR fizet minden költségünket, mivel nem kapjuk meg a csomagjainkat Saigonban (ne mondjam ugye, hogy abban van a bolus adstringens 😀 ), így ruhára is kapunk pénzt. Szóval remélem, a vízumot is elintézik közben, azt mondta, h várni fognak minket már a reptéren. Öten vagyunk magyarok, akik a tokyoi csatlakozást késtük le.
Volt egy vietnámi nő, pár szót nevetgélve beszéltünk még Pesten a boardingnál. Ő később még megjelenik. Szóval a matektancsi először úgy osztotta a jegyeinket, hogy 10 sor különbség volt köztünk. Na mondom, ez nem vicces. előbújt belőlem az oroszlán (a szagunk is hasonló, ahogy elaludtunk kicsit a dohai reptéren, egy nő látványosan elült mellőlünk) és kértem, hogy csináljon valamit. Csinált, nem is rosszat: egymás mögötti sorban ülünk ugyan, de mindkét sor a miénk 😛
Szóval így üldögélek, amikor az előttem levő nő ismerős lesz: ő az, akivel beszélgettünk, ő a Hanoiba tartó repülőjét csúszta le. A reggelit már megkaptuk, a délutáni tápolás még hátra.
Botrány ez az egész. Négy hatalmas hub-ba nem tudtak eljutni az emberek és ez csak az, amiről én tudok. Rengeteg ember volt Dohában a transfer pultnál. Egy nő felháborodottan mondta mellettünk, hogy a három gyerekével lassan 24 órája van úton Madridból és képtelenek eljutni Tokyoba. Fáradtak, nyűgösek (ekkor a kaját még nem is látták) és benyögi az egyik helyi erő, hogy írjon egy reklamáló e-mailt. Kíváncsi vagyok, lesz-e kártérítés, ha igen, akkor mennyi (UPDATE 2023. jan. 23: azóta se egy fillér se)
Csendesen jegyzem meg: vagy 30-40 japán turistával utaztunk egy gépen Doháig. A landolási időnk 2:30 volt. Őket megvárta a gépük, ami 1:15kor indult volna, a miénk 1:25kor indult volna és 1:55kor felszállt. Értem én, hogy csak 5 ember, de Pesten szemrebbenés nélkül álltunk egy órát még Ferihegyen a semmiért, de ez a csatlakozás nem tudott volna még minket megvárni (az osakaiakat kiszálláskor külön szedték és busszal egyből mentek a boardinghoz). Fatalisták előnyben: valaki meg tudja mondani nekem, mi dolgunk van Saigonban? 🙂
És úúúúúristen, 4 óra múlva landolunk Saigonban. Kiakadna a hazugságvizsgáló, ha azt állítanám, hogy sajnálom, hogy erre megyünk, de ha tizenvalahány órát állunk valahol és be tudunk menni a városba, gyakorlatilag nekem tökmindegy, errefelé hol kell körülnézni. Nagy duzzogva jó lesz Vietnám is.
UPDATE: otthoni segítséggel és sok rábeszéléssel rajta vagyunk a 00:15ös járaton, ottani idő szerint szerda reggel 7kor Tokyoban vagyunk úgy, hogy ezt a Qatar nem tudta maga elintézni. Izzadunk, mint a ló.
Pingback: összefoglalás | miranosekai