Persze nem minden nap, na mondjuk ma nem volt. Nem vittünk reggel sapkát magunkkal, mert minek is az. Node térjünk vissza a tegnap estére. Lefotóztuk végig a díjlovas számot, aminek csak 11-kor lett vége (Charlotte Dujardin lovagolt egy laza 94%-ot). Simán eljutottunk arra az állomásra, ahonnan csak 5 perc sétára volt a szállásunk (airbnb), a házat is megtaláltuk, a kulcsot is, a gondok itt kezdődtek. Nem tudtuk, melyik kapun kell bejutni, de egyiken sem volt kulcslyuk. Ott álltunk egy kulcscsomóval és egy angol telefonszámmal, mert a lakás gazdája otthon van Franciaországban. Felhívtam, kiderült, hogy a kis fekete vacak az egy érintős jelző, van ott egy kis táblácska, ahhoz kell odatenni és akkor be tudunk menni, 2. emelet. Ott már csak kicsit vacakoltunk a zárral és be is jutottunk úgy éjjel fél 1-kor 😀
Szóval reggel felkeltünk, elkészülődtünk és elmentünk a szitáló esőben a Tower Hill megállóig. Innen sétálva meg akartuk keresni a Minster Court épületét, mert ott áll 3 ló, Dollar, Yen és Sterling. Találjátok ki, melyikkel van közös fotóm 🙂
Lesétáltunk a közelben levő Tower épületéhez. Meglepett, mennyire nagy, amikor itt jártam 7 évvel ezelőtt, csak a hídról jöttem mindig és úgy nem tűnt ekkorának. Innen elmentünk a delfin és a kislány szobrához (kislány, mi? olyan úszógumival, mint a nagyanyám), majd átsétáltunk (átvitt a szél) a Tower Bridge-en.
Elmentünk Jacob, az igásló szobrához. Nem azért, mert személyes kötődésünk lenne hozzá, de azért nem sűrűn látunk igáslóról szobrot, azért valljuk be.
Ittunk egy teát a Thames partján (természetesen sikerült japán teázót találni), majd belevetettük magunkat a tengeri vidrák életébe: egy órát töltöttünk a HMS Belfast II.világháborús hadihajóján. Furcsa dolog, hogy annak a hajónak az ellenségén voltam most, mint amelyiket bejártuk Marcival Yokohamában. A hajó tele van gyurmaemberek kiállításával, a régi munkások, hajósok lemodellezve, illetve a szobákban zaj van, mintha beszélgetnének, van egy szülinapi buli, a hídon pittyegnek a dolgok, klafa 🙂 Csak a bejáratnál a nagy gépek miatt meg hogy azokon rajta lógott a sajtós belépő, úgy kellett meggyőzni a nőt, hogy nem sajtófotózni vagyunk ott, csak hobbyzunk. Ebből már előző alkalommal is volt gondom Londonban és csak itt, másfelé a világon nem.
A hajó után lesétáltunk a parton egy kicsit, majd metróra vetettük magunkat, hogy megnézzünk egy piacot, de valamiért most nem voltak kint a kajákkal, helyette karácsonyi vásár volt, ahol ettünk egy fincsi souvlakit (igen, jól látjátok, fish’n chipset még nem ettünk). Rendesen összefagytunk és délután 3-kor már olyan sötét volt, hogy nem érte meg semmit se csinálni nagyon. Átsétáltunk a Westminster-hídon, láttuk a Big Bent (persze képért vissza kell még menni), majd indulás a Hyde Parkba, a Winter Wonderland karácsonyi vásárba.
Winter Wonderland a fenéket. Szó nincs erre. Életemben nem láttam ekkora felhajtást és ekkora karácsonyi vásárt, pedig jártam már párban a világon. Óriáskerék, egyéb játékok, három elvarázsolt kastély, fantasztikus ételek, italok, árak. Itt van pár kép, de egyet mondhatok: már csak ezért is érdemes kiugrani inkább Londonba karácsonykor, mint Bécsbe. Ettünk német fehér virslit, láttunk Motkányos gesztenyestandot (innen muszáj venni, csak egy zacskó 4 font – a szorzószám 390).
Nehéz szívvel, de visszajöttünk az Olympia Hallba, mert volt még ugróverseny estére, egy sima és egy kitartásos magasugratás, amit a végén 2,2m ugrásával nyertek meg.