Miután Pesten majdnem a 4-6os villamoson sikerült hagynom a MacBookomat, már mehettem is az Örsre találkozni Lizzel, hogy indulhassunk a reptérre. A csomagokat szerencsére túlparáztuk, semmi gond nem volt. Ja de, egy: tele volt a gép, ergo semmi esély nem volt arra, hogy átslisszoljunk egy helyre az ablakos sorban. Életemben eddig soha nem ültem folyosó oldali ülésben, legalább ezt is kipipáltuk. Nem szeretem. A csaj az ablaknál szinte végig aludt.
A pesti reptéren még leizzadtam egyszer, mert kaptam egy emailt, hogy lemondták a milanoi hotelünk foglalását, mert nem tudták lehúzni a kártyáról. Ez csak azért vicces, mert korábban már jelezték, hogy nem tudták lehúzni, de azt nem írták sehol, hogy ez a feltétele a foglalásnak, hanem az volt ott, hogy a helyszínen fizetendő. Felhívtam őket, újra befoglalták a szobát. Egyszer már leleveleztem velük ugyanezt, azt mondták, hogy du 4-ig foglalják a szobát és jeleztem, hogy f4 körül érkezünk, de miért várom el, hogy minden flottul menjen ebben az országban? 😀
Ahogy megérkeztünk a bergamoi reptérre, rákérdeztünk a busztársaságunknál, hogy honnan indul a busz és megmondta, valamint azt is, hogy az eggyel korábbi busz még ott van, elérjük, szuper. Kimentünk s valóban. 3-ra be is értünk Milanoba és odaküzdöttük magunkat a hotelhez (sétatávolságra a központi pályaudvartól, ahova érkeztünk.
Ledobtuk a hotelban a monyónkat és gondoltuk, megvesszük a jegyeket a pályaudvaron másnapra, hogy akkor reggel nem kell úgy rohanni. Na itt jól elhasználtuk azt a fél órát, amit nyertünk a korábbi busszal. Egy idő után egy nőt megkérdeztem, hogy mi a teendő, mert volt ilyen vonatos kuponunk, amivel elvileg olcsóbb a jegy, de sokáig tartott az is, mire kiderítették azt is, hogy ezt nem itt kell beváltani, hanem a másik pályaudvaron, nem a Trenitalia, hanem a Trenitalia Gruppi jegyvásárlásánál. Úgy döntöttük, inkább megvesszük a jegyeket automatából gyorsan. Az automatáknál ilyen khm színes egyéniségek ajánlgatták az embereknek a segítségüket, akik nem is voltak a személyzet tagjai, utóbbiakon céges mellény volt (én is olyat szólítottam le). Tuti megpróbálják kizsebelni azokat, akiknek segítenek végignyomkodni az amúgy halál egyszerű automatát. A kedvencem az az ázsiai nő volt, aki elfogadta a segítségét, közben meg beszélt olaszul (az automata amúgy 6 nyelven választható volt).
Bementünk metroval a Duomo állomásig. Egy metrójegy 1,5 euro. Megnéztük a környéket, ami elviszi a hátán egész Milano hírnevét, a Duomot, azt a híres árkádos bevásárlórészeget és találtunk egy csokiboltot. Megmondom őszintén, az utóbbi érdekesebb volt, mint az előbbi 😀 Volt csokilikőr, csokilé, csokipohárral, csokis bögre, csokis fülhallgató, sütialakú kötött sapka, sütis ékszerek, kilóra válogatható sokféle csoki, méregdrága csoki, lyukas csoki, mogyorós csoki, kerek csoki, szögletes csoki, szóval egy csokiálom volt. Naná, hogy vettünk is 🙂
Megnéztük még a várat, de az is ilyen egyszermegnézős hely, előtte egy szökőkúttal és sok tukmálós színes egyéniséggel. A szokásos dolgok, selfiebot, rózsák (nekünk nem akartak adni a szemetek) és ajándékbaadomabarátságkarkötőt, de fizesd ki, te szemét állat, ha már a válladra raktam, amikor elmentél mellettem. Vigyáztunk.
Utána jót kavirnyásztunk a városban egy pizzériát keresve, de tele van önkiszolgáló éttermekkel a város. Nagyon lehangoló. Bármelyik másik olasz városban hamarabb jutottunk volna egy olcsóbb és finomabb pizzához, mint amit itt kaptunk. Vettünk reggelit és mentünk is aludni. Megjegyzem, az élelmiszerboltba is bejöhet itt kutya (vagy legalábbis bent volt). Tök jó.
Szóval a véleményem nem változott: Milano túl van hypeolva, túl van árazva, egy délutánnál többet nem érdemes itt tölteni.