Azt gondoltuk, az utolsó reggelre pont jó lesz, ha elmegyünk egy kihaltnak mondott vidámparkba még a repülés előtt, mert közel volt a reptérhez. Reggel keltünk is, kocsiba vágtuk magunkat és elindultunk. Az út maga elég unalmas volt, a koreai vidéki táj errefelé nem túl szép, se nem változatos.
Megtaláltuk könnyedén a Gaya Landot Busan külső részén, de de utána csalódás volt: éppen újrafestik és felújítják az egészet. Abszolút nem egy elhagyott vidámpark, amit benőtt a fű már, hanem teszik rendbe és ezzel csak egy, még zárt park.
Mentünk a reptérre, ahol egész kalandos volt az indulás. Nem volt jelölve sehol a parkoló, ahova le kellett adni a kocsit, viszont lassan be kellett csekkolni a gépre. Engem kitett Marci a főépületnél és ő elment megkeresni a parkolót, ami 3 kör után sikerült is.
Visszatértünk tehát Japánba, azon belül is Ōsakába. Semmi izgalom nem volt a repcsin, a komoly 1 órás út nagy részét végigaludtam. A gépen levő japánokat én sajnáltam, a koreai pilóta úgy mondta végig a köszönöm végét, hogy “godzsájmász”. Japánosok érteni fogják, miért téptem a hajam.
Az, hogy az ōsakai KIX reptérről hogy lehet bejutni a városba, szintén megérne egy posztot, de most legyen elég annyi, hogy egyszerűbbre emlékeztem. Beértünk azért a városba és egyből kerestünk egy szekrényt a bőrinek, majd irány a Dotonbori, hogy együnk egy jóféle takoyakit.
Nagyon hamar elfáradtunk, fogtunk egy vonatot Kyōtoba. Itt Marcira megint rátört a rosszullét, mire a városba értünk, már csak aludni akart kicsit. A hotelportán 3 férfi tátott szájjal szummázta, hogy megjött a külföldi szőke csaj meg a külföldi pasija és japánul beszél a portással. Azért belül mosolyogtam 🙂 Adtunk este még egy esélyt a hotel sentōjának (forró fürdő, de nem természetes, ezért nem onsen), de annyira forró volt, hogy a bőröm hamar vörös lett, szóval nem húztam sokáig.
