Luang Prabang volt az úticélunk, szóval maradtunk az országon belül. A vonatállomáson egyből volt egy kis nézeteltérés a helyiekkel, nem akarták engedni, hogy a vonat elejéhez odamenjek lefotózni azt (induláskor nem tudtam, nagyon hosszú volt a vonat és kb. középen értünk oda a lépcsővel, ahogy be is kellett szállnunk).

Végül Marci is segített, kommunikációs gond volt a helyiekkel. Volt egy elektromos kapu és azon ki kellett mennünk időben, mert azt bezárják, viszont ahogy mentünk már kifelé, a mosdónál olyan sor volt még, hogy azokat nem tudom, hogy nem kezdték el kiterelni. Egyébként ijesztően sokan szálltak itt le, féltünk, hogy mind a kis városkába jön, de szerencsére nem, viszont így nem tudom, hova mentek. Alig találtuk meg a sofőrünket.

A hotelt csak azért választottuk szinte, mert a hasonlóak közül ennek volt jó a neve: Villa Mira Heritage. Jó kis meglepetés volt, hogy amúgy egy teljesen korrekt szállás, ha a fürdőszobát nem is teljesen értem (a WC mögött volt a lefolyó, de nem lejtett arra rendesen, így zuhanyzás után esély nem volt, hogy ne vízben tocsogva üljön az ember a retyin). Ezen kívül simán el lehet itt tölteni több éjszakát is, mi csak egyre jöttünk. A portán egyből béreltünk is robogót, később a városban láttunk kicsit olcsóbban, de jó volt ez így.

Egyből fel is pattantunk a mocira és foglaltunk a folyóparton estére egy hajókázást a naplementében, majd kávéztunk egyet a Mekong partján. Itt van néhány vegyes kép a délutánról. Ettünk is finomat, klafa volt. Sajnos a városban már kellett keresnünk egy gyószertárat, a vonat óta durva hasmenésem volt és mivel az időnk szoros volt, a köztéri mosdók száma és minősége pedig kétes, muszáj volt.

Volt egy távolabbi templom, oda mentünk el először. Itt volt a közelben váltó is. Ez a Wat Wisunarat.

Néhány helyet meglátogattunk délután, evés után a legnagyobb falattal kezdtük, a Phousi hillel (nem röhög). Azt hittük, véletlen rossz irányból indultunk neki, de mivel lefelé másfelé mentünk, ezért tudjuk, hogy így volt tökéletes, arra sokkal unalmasabb volt. Ha valaki idetéved és menne fel, az Icon Club bár mellől érdemes felsétálni. Olyan tömeg volt innen, hogy a jegyárusító srác aludt az asztalra fekve és egyetlen ember jött csak szembe velünk az egész úton. A másik bejárattól jöttek azért.

Ahogy leér az ember, ott van a Haw Phra Bang templom, egyben a Nemzeti múzeummal. Utóbbiba nem mentünk be, csak a kertben sétáltunk egyet, mert mire odaértünk a bejárathoz és levettük a cipőnket, kiderült, hogy a fényképezőt és a telefonokat le kell tenni a zárható szekrényekbe, ami nem is volt egyértelmű, hogy hol van, plusz vissza a cipőt, elmenni oda, betenni, újra vissza, újra cipő le… Kihagytuk. Volt még egy kis időnk a hajókázás előtt, ezért sétáltunk egyet a környéken, kezdtek felépíteni egy piacot.

A hajókázás fura volt. Egyrészt az ikonikus Mekong folyó, mennyit tanultunk róla iskolában és most itt hajókázunk rajta. Másrészt az egész elég lepukkant volt. Sok hajó volt a vizen, de a többségük szinte üresen ment néhány emberrel, a miénken is csak öten voltunk, plusz a kapitány. A jegyhez kaptunk egy italt, sör volt vagy víz. Két hajó is volt, ami tömve volt kínaiakkal. Ezt nem ránézésre állapítottuk meg, hanem szó szerint ordított rajtuk a zene, úgy hajókáztak, nem kicsit elrontva gyakran a naplementén való mélázást, amikor a közelünkbe értek. Jó lett volna valami vacsorás opció is egyébként, bár volt tervünk és foglalásunk estére. Egy fél órát haladtunk felfelé, Kína felé (itt még élt a remény, hogy a kínaiakat szállító hajók tovább haladnak), majd lekapcsolták a motort és csak csorogtunk vissza a kikötő felé.

Hajózás után még volt egy kis időnk, sétáltunk a piacon, de nem sok izgalom. Este a Manda de Laos étterembe mentünk. Csodaszép hely és az étel sem volt rossz, de mivel világörökség a három tava, ezért azt kell mondanom, nem véletlen, hogy az UNESCO jegyzi a helyet és nem a Michelin.

Korán keltünk reggel. Mivel számtalan buddhista templom van a környéken, ezért reggelre konkrét turistalátványosság lett az a szokás, hogy a szerzetesek kizárólag azt eszik, amit az emberektől kapnak adományként. Most ez úgy néz ki, hogy a reggel 5:45-6:45 közötti adománygyűjtésnél árulják a turistáknak (akik főleg kínaiak) az ételt, aztán be lehet ülni (mezítláb) a sorra, ahol átadják azt a szerzeteseknek. Volt néhány olyan tartó is számukra, ahova azt dobták, amit nem akartak, például csokit vagy ilyesmit. Egyrészt rémes volt látni, hogy a kínaiak mennyire nem tartják tiszteletben azt, hogy csak mezítláb lehet bemenni a lezárt székekhez, másrészt hogy ne ugráljanak be fotózni. Sokan tettek pénzt is a tartóba, az nagyon higiénikus a rizsen. Külsőbb utcákban láttunk olyan részt, ahol tényleg a helyiek adták nekik az ételt, az sokkal nyugodtabb volt. Mi egész a végére mentünk csak ki, mert gondoltuk, hogy a fények nem lesznek a legoptimálisabbak és hát így se voltak nagyon azok. Gyalog indultunk, mert közel volt a széle, de akkora területet fed le az egész, hogy Marci visszament a robogóért inkább.

Ez az ételosztás egyébként nekem (és valószínűleg sokaknak) elég kontroverziális volt. Egyrészt ez egy hagyomány volt, most pedig turistalátványosság lett. Mi is zavaró tényezők vagyunk a fényképezőnkkel és lehet, már nem is autentikus. Másrészt mivel több turista vesz ételt, ezért jót tesz a helyi eladóknak és a szerzeteseknek is talán több ennivaló jut. Egyébként van ilyen Pattayán is, láttuk valahol hirdetni, ott részvételi díja volt, nem tudom, hova mentek.

Visszamentünk a hotelbe, már lehetett reggelizni. Útközben láttunk néhány szerzetest a kutyáikkal (sok van). Az ételosztásra is volt, aki kutyával jött amúgy.

A második és egyben utolsó luangi nap csonka volt, délutánra repjegyünk volt, így délelőtt egy csomó helyre elmentünk. Még jó, hogy korán keltünk és volt robogónk is.

Elmentünk a Wat That Luangba, ami az előző napi étteremhez közel volt, de amúgy kicsit kiesett, hogy az tuti meglegyen.

Itt találtuk a Wat May Souvannapoumaramot és ha már a közelben jártunk, bementünk ide is. Itt a belépővel kaptunk egy kis áldoznivaló virágot is.

Az Uxo Lao Visitor Center egy ingyenes kis múzeum, ahol a bombázás a fő téma. Vannak nagyobb bombák is, amiknek a vázát kivágták, hogy körbesétálva őket történeteket meséljenek el. Volt sok kulcstartó, amiket beolvasztott bombákból készítettek, vettem is egy virágosat (ha már belépő nem volt a helyre), már előző nap a piacon szemeztem velük.

Még tegnap a séták során kiszúrtuk a Wat Sensoukharam templomot, most bementünk megnézni. Annyira nem volt extra, látva a többi korábbit, viszont a kutyaházuk, na az menő volt, mint egy kicsi templom. Akad itt is néhány nagyobbacska Buddha.

A Wat Xiengthong templomot hagytuk utolsónak, mert az utcánkhoz nagyon közel volt. Belépőre még maradt pénzünk, de utána nem sok, viszont akartunk készíttetni egy fotót, mert ott mászkált egy tizenéves srác géppel. Végül megállapodtunk úgy, hogy bahtot is kaptak, az volt még nálunk valamennyi. Az anyja fotózott le minket a templommal, a laminált A4-es kép átszámolva 2 euro volt. Láttunk bent szerzeteseket is, először potyáztam, majd később megkértek, hogy csináljak róluk néhány fotót kint. Ebben a templomban volt messze a legtöbb turista az egész országban, amit láttunk.

Leraktuk a robogókat, felkaptuk a csomagokat és mentünk a helyi nemzetközi reptérre. Túl sok járat azért nincs innen, de nem volt rossz. Ez volt az első repülésünk a Lao Airlines gépével és végülis örültem, mert egy törpi propelleres ATR 72-vel mentünk. Jó helyre is kaptunk ülőhelyet, pont a propeller elé. Kaptunk enni is egy kicsit, egy finom kekszet. Amit vettem kulcstartót az Uxo centerben, azt nem is tudtam, hogy valójában micsoda, a Lao Airlines logója volt elkészítve.