Reggel nagyon korán keltünk, de én úgyse tudtam volna aludni – ahogy általában repülés előtt nem tudok. Szóval Chris és Diana hajnal 5-kor indulnak dolgozni, ekkor tudtak minket bevinni az állomásra, így már fél 6-kor reggelit vadásztunk, de egész sok minden volt nyitva, így ez nagy gondot nem okozott.  

Ha már úgyis ott voltunk, felugrottunk az első vonatra, ami a reptérre indult, mert 5 percünk volt felszállni, tehát mindössze lemenni egy mozgólépcsőn és amikor begurult a vonat, felugrani. Az S8 vonattal mentünk, ami kicsit kerül, de baromira ráértünk.

A reptérre érve szomorúan konstatáltuk, hogy az 1-es terminálról indulunk, ami a Lufthansa ketteséhez képest tiszta fapados feeling. Viszont nyitva volt az Air France pultja, mert korábban is indult egy gép Párizsba, így be tudtuk adni a csomagokat. Nem voltak túl kedvesek a pultnál levő dolgozók, de igazából a legrosszabb hír nem az ő hibájuk volt: megtudtuk, hogy fel kell venni a csomagokat Tokyoban, amivel még egy fél óra el fog menni, pedig eléggé sietnénk, most nincs túl sok időnk ott, csak pár órára ugrunk be a városba.

Miután a nagyobbik csomagoktól megszabadultunk, átsétáltunk a másik terminálra, mert tudtuk, hogy bent nem nagyon van semmi, amivel elüthetnénk a hátralevő 3 órát. Készül a köztes téren korcsolyapálya és egy karácsonyi vásár, nagyon menő, de visszafelé nem tudjuk megnézni, kicsit igyekezni kell a vonatunkhoz.

 

Az első gép picit később indult, mint kellett volna, kb. fél órával, de ezt szépen behoztuk, csak 5 perc késéssel értünk Párizsba. Leszállás előtt kaptunk egy papírt, hogy attól függően, hogy hova szállunk át, hogyan kell átjutnunk a második járatunkhoz. Mi persze meg akartuk csavarni a rendszert, hogy majd mi szépen átsétálunk az F-ből az E(M) terminálra, de csak az E(L)-re jutottunk el, mert az M alterminál egy teljesen másik épületben van, így vonatra szálltunk egy megállóra. Nagyon szép ez a modern, új épület, bár időnk nem nagyon volt bejárni (mondhatni, egyáltalán), de amit láttunk belőle, az rendben van. Átvettük a szipiszupi kompressziós zoknijainkat, hátha ezekkel nem lesz vizes a lábunk a hosszú repülés után, majd kiderül (kiderült: közepes az eredmény, de ledobtuk a második repülőút után és később még egyet mentünk).

 

A második gépünk szépen időben szállt fel, sorba se kellett állnunk, éppen beszállításkor értünk a kapuhoz és amikor bezárták az ajtókat, vált véglegessé a jó hír, hogy nincs harmadik utas a mi részlegünkben, így kicsit kényelmesebben tudunk utazni 11 óra 25 percen át Tokyoig. A gép egy újabb darab, nem elég, hogy újak a kijelzők és kicsit meg vannak döntve, már nem kell egyenként igazgatni őket, de ráadásul nagyobb a lábtér is (legalábbis én így éreztem, a mögöttem ülőnek érezhetően nem volt elég, mert egyfolytában annyira kinyújtotta a lábát, hogy ahogy az enyém magam alá volt húzva, megcsikizte a talpamat a lábujjaival), illetve nem csak USB-töltő van, hanem rendes áramos is.

Azt hiszem, már nagyon sok repülős ételhez volt szerencsém, de ezen a járaton kifejezetten finomat ettünk, volt egy francia menü, amiben brokkolis-répás (nem röhög, aki ismer engem, hogy egyiket se szeretem) krumplipüré volt csirkével valami fincsi szószban, a másikban japános marhahús és japán ragacsos rizs, illetve mindkettőhöz mandarin, egy csokis muffin, camambert sajt, egy zsömle, vaj, valami zöldséges  olajos pép és miso leves (ami magában is nagyon rendben volt). A muffin is amilyen ronda és összeesett volt, annyira ízlett mindkettőnknek. Még jégkrémet is kaptunk a végén 🙂

Nagyjából időben koppantunk a Naritán (teljesen más útvonalon utazva, mint amit általában ez a járat repülni szokott), egészen gyorsan, úgy tíz perc alatt átjutottunk a határátkelésen is, aztán már csak a csomagot kellett megvárni. Valami tömeges aranycsempészési sztori lehetett itt mostanában, mert tele van poszterezve a reptér (ahol nem lehet fotózni persze), hogy ne csempésszünk már aranytömböket és sok csomagot szét is kaptak, de annyira, hogy egy pasi minden táskát teljesen kipakolt az ő sorában, még a csizmákba is tövig benyúlt, ami azért para. Másik sort választottunk 😀 Ott úgy 15-20 perc alatt átjutottunk. Megkerestük a buszt az 1-esről a 2-es terminálba, ott egy JAL pultot és meglepő egyszerűséggel feladtuk a csomagjainkat estére, kiválasztottuk a helyünket (korábban nem lehetett ezt online) és megkaptuk a jegyeinket, indulhattunk Tōkyōba.

Az eredeti terv az volt, hogy Naritát nézzük meg (a várost magát), de bevallom, nem bírtam magammal. Most a kinézett gép a Canon jelenlegi csúcsgépe, amit venni akartunk és inkább kihagytuk a naritai templomegyüttest és bementünk a városba, ez kb. 5000 forintba fájt fejenként és egy irányba 1,5 óra vonatozást jelentett. A Shinjukura érve feladtuk az objektívemet először, mert nagyon nehéz volt (dokihoz kellett mennie, beakadt a fókuszáló gyűrű, mert leesett). Innen mentünk a kedvenc fotós boltunkba és nekem nagyon rendben levő gépet találtunk, aztán ettünk egyet, kicsit mászkáltunk egyet, váltottunk pénzt és Marcinak is lett új váza. Virágot nem lehet bele tenni (vagy legalábbis drága móka), de fotózásra jó lesz. A sushizás (mi más első étkezésre) mennyei volt éééééés új helyen voltunk. Megfogadtuk, hogy több új étterembe ülünk be, mert már baromi sok kedvenc helyünk van, de most ördögi körbe kerültünk, hogy mindig ezekre a helyekre ülünk be, viszont ezeket is random találtuk és alig ettünk még nem finomat Japánban, így nagyon megéri felfedezni mindig valami újat, süsük voltunk.

A reptérre igyekezve kapkodtunk és kétszer is sikerült rossz vonatra szállnunk, de feleslegesen izgultunk, bőven kiértünk időben, felültünk a repülőre és most épp a repcsin gépelem ezt a posztot, mert van ingyen wifi, ami nagggggyon menő (vicces, hogy pont Japánban találkozom először ilyennel repcsin, ahol amúgy vadászni kell az ingyen internetet). Ezen a ponton már nem tudom egyébként, hogy vagyok ébren. Egy Monstert ittam még Münchenben, ami után nem tudtam aludni, az első gépen ugye érthető, kicsi volt az egész út, de a másodikon is csak valami 2 órát (az eltervezett nyolccal szemben, mert megnéztem a Singet japánul, két japán filmet és csomó Jóbarátokat, Két pasi meg egy kicsit és Family Guyt), majd be Tōkyōba, egész nap mentünk, majd most még repülünk és még csak egy kávét se ittam. Jó, most azért már kókadok.

Megtaláltuk könnyedén a szállást és lett menő, névre szóló Suicám (az eredetivel Tōkyōban volt egy kis gond és csak ott lehet majd újra megoldani, ezért nem tudom használni), meg vettünk vacsit útközben. A házba viszont nemigen tudtunk bejutni, mert nem működött az AirBnB oldala és nem tudtam belépni, az épületbe használatos kód pedig ott volt csak meg. Emlékeztem az emeletre, az ajtóra és hogy a lakás ajtaja nyitva lesz, de ennyi. Szerencsére pár percen belül jött egy lány kifelé az épületből és akkor bejutottunk, azóta a kód is meglett. A lakás olyan… elmegy. Lehetne tisztább meg a csatornából nagyon büdös jött fel a fürdőszobából, de kiszellőztettünk.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *