A reptéren megint szívóztak, 21 egész kg alá kellett tenni a csomagot, addig pakoltunk. Kicsit lehetnének lazábbak, nem múlik azon az egy pulcsin semmi és úgyis felvisszük a gépre végeredményben. A reptéri kislány egyébként csodálkozott, most látott először magyar útlevelet (HK Express légitársaság). A repcsi amúgy okés volt, aludtunk, amennyit csak tudtunk, legalább három órát, talán kicsit többet.

Bár kicsit sokat kellett várni a beléptetésnél, addigra kiért a csomagunk a szalagra, így jól elkaptuk az utolsó előtti vonatot a városba (hajnal f1). Bementünk a Kowloon állomásra, innen pedig besétáltunk a szállásunkig. Nem akarok gonosz lenni, de magyarok csinálhatják a felújítást, mert ami 1,5 éve fel volt bontva, pont ugyanaz ugyanúgy most is. Úgy kellett átkommandózni a bőrönddel a suhanó kocsik között, mert még csak nem is volt egyértelmű, merre lehetne menni a gyalogosoknak. A szállásunk rendes kis szoba volt egy fürdőszobával, AirBnB-n találtuk, mert a hotelszobák ebben az árkategóriában felejtősek a városban. A fürdő benne volt a hálóban és tiszta üveg fala volt ugyan, de gombnyomásra füstüveg lett belőle, volt esőzuhanyunk és a tükör nem párásodott, valamint bele volt építve a lámpa és annak a kapcsolója is. Az ágy nagy volt a szokásos helyiekhez képest és volt egy hatalmas TV-nk is (mondjuk minek).

Nem sokáig hentereghettünk reggel, 9:15-re oda kellett érnünk a felvonóhoz, hogy a Ngong Ping 360-val felmenjünk a Buddhához. Én már voltam 7 éve, így őszintén meglepett, hogy senki se volt a pénztáraknál nyitáskor (9-kor nyit szombaton). Egyrészt a sorba állás elkerülése miatt vettem meg előre a jegyünket, másrészt meg olcsóbb volt a fölfelé üvegkabin, lefelé általános jegy elsőbbségi beszállással, mint a sima fel-le, ha ott veszi az ember helyszínen. Fent megmásztuk a Buddha lépcsőit és úgy döntöttünk, bemegyünk a benne levő kis múzeumba is, 45 dollár volt a belépő, de azt mondták, valami snack kaja is jár vele majd a templomnál (mellette van egy a lépcső aljában), bár alig értettük a nőt. A múzeum felejthető volt, de a kaja nagy meglepetésre finom volt, teljesen vega, egy tésztaétel zöldségekkel és egészen jó tofuval (pedig ezt se sűrűn mondom), illetve egy-egy ital és választhattunk egy-egy édességet is, én egy helyi verzióját kértem a babos mochinak, Marci egy mogyorós kókuszos mochit, ami olyan volt, mint a japán verzió és egy baklava keveréke, csak nem hájas tésztából, hanem mintha ki lett volna nyújtva hosszúra a tészta, rádobálva minden és abból görgettek volna rétegezve egy golyót. Összeszámoltam, ha magunknak vettük volna ezt a kombót (nem reggeliztünk előtte), akkor csak ez 48 lett volna a helyszínen (ez se sok egyébként forintban sem, kicsit több, mint ezer az egész egyben). Jó, az időjárás lehetett volna sokkal szebb, de legalább egy picit kevesebb ember volt fent, mint szokott lenni egy átlagos szombaton.

Délben leereszkedtünk a városba (egyébként egy út kb. fél óra) és metróra ültünk, elmentünk magára a Hong Kong szigetre (Hong Kong több közigazgatási egységből áll, ezek egyike csak konkrétan ilyen nevű, a többi Kowloon, ahol lakunk és New Territories, a külső, zöldebb részek). Mászkáltunk a Sohoban, ahol én még előtte nem voltam, mentünk emeletes villamossal. Egyébként amikor 7 éve itt voltam, kb. ugyanezekben a napokban érkeztem és sokkal-sokkal jobb volt az idő, kétharmados naci és ujjatlan felső, most azért a kiskabát majdnem egész nap rajtunk volt, a csúcshőmérséklet volt 18 fok és a napot egész nap nem is láttuk.

Nem akarom bántani amúgy a városvezetést, de itt azért egy sánta, vagy mozgássérült embernek nagyon nehéz élete lehet. A legtöbb átjáró csak lépcsővel megközelíthető és nem mindig van mozgólépcső sem (erről a napról tettem ki FB-ra azt a telefonos screenshotot, hogy mennyit gyalogoltunk, na annak nagyon nagy része lépcsőzés volt, égjen a zsír). Elsétáltunk megkeresni az arany lótuszvirágot, de ez most kínlódás volt. Egyébként a téren legalább 10 stand volt kint, hogy lefotóznak és rögtön nyomtatják is neked, vicces volt látni. Volt még valami animés kiállítás is, de a figurák nagy részét nem ismertem.

Előre megvettük a jegyeket a Victoria-csúcsra is (jól megjártuk volna, ha egész nap esik mondjuk az eső), ezért elmentünk a találkahelyre a Central állomásra, majd csapattal mentünk a villamosig. Itt volt rendesen ember, este nagyon tele szokott lenni, én is csak nappal voltam még fent. Elsőbbségi beszállással már fél óra alatt fel is jutottunk a 8 perces úton a kilátóig. Rengeteg ember volt fent is, de amikor lefelé jöttünk (és ehhez egy órát álltunk csak sorba a villamoshoz, lefelé már nincs elsőbbségi beszállás), akkor jött még sok-sok annyira tele kocsi, hogy ülőhely sem volt (felfelé még azért csak páran álltak és úgy elindították a kocsikat), de sorba alig állt valaki a pénztárnál, így azt javaslom, ha jön valaki, 9 felé induljon fel, még nagyon szép (éjfélkor indul lefelé az utolsó vili) és már kevesebb az ember, mint 6-7 környékén, bár így lemarad a kék óráról, de az ebben a szmogban úgyse mindig élvezhető. Megnéztük fentről a lézer showt, de az nagyon langy innen vagy nagyon vacak lett, amióta nem voltam itt, meg ettünk kétszersültet, banános csokisat, szivárványos négysajtosat, milánóis ananászosat és lila édesburgonyás sajtosat. Nagyon finom volt akkor is, ha nem éppen a gasztronómia csúcsa 🙂 Lejöttünk és indultunk haza, még beleszaladtunk valami kortárs táncbemutatóba, de tényleg annyira kész voltunk, hogy inkább mentünk haza.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *