Nem hittem, hogy Hiroshima meg fog lepni, de sikerült neki. Az első nap úgy annyira nem (bár az időjárás jó irányban igen), de a város maga. Az első benyomás rossz volt. Reggel 9-re ideértünk Fukuokából a Nozomi shinkansennel. Itt letettük a hotelben a csomagokat, majd egyből rongyoltunk vissza az állomásra, hogy menjünk a Mazda múzeumba, mert csak napi 2 időpont van, amikor be lehet menni a vezetett túrára és ebből csak az egyik angol. Azért japánul ez erős lett volna.
A hivatalos oldalukon azt írják, kétféle módon lehet vonattal megközelíteni a székházukat, ahonnan a helyi busszal megyünk tovább (mivel a belső részeken nem közlekedhet külsős jármű, ez a gyárterület hatalmas). A hiroshimai állomáson mondtam, hogy melyikkel mennénk, mondta a pasi, hogy 5-ös vágány. Szépen odamentünk, két lépéssel az orrunk előtt ment el a vonat. Japán nagyvárosokhoz vagyunk szokva, ezért azt hittük, hogy jön a másik. Hát jön, de csak 15 perc múlva, az pedig nekünk már nem jó. Ugye mivel bérletünk van, ezért ingyen jutottunk volna ki az ingyenes múzeumba. Hát annyira nem jött össze. Visszamentünk a beengedő törphöz, aki nem bírt annyit hozzátenni, hogy szedjük a lábunkat, mert akkor elértük volna szépen a vonatot. Mondtam neki, hogy OK, akkor a másik vonal. De az szerinte nem jó. Mondtam, hogy ne aggódjon, hanem mondja, honnan indul. Na az is túl későn ment, egy választásunk maradt: lőni egy taxit. Kimentünk a taxiállomásra, mondtuk ott a kint álló felesleges orknak, hogy hova mennénk, erre elkezdett aggódni, hogy háááátodanemlehetcsakúgybemenni, oda jegy kell. Mondtam, hogy regisztrációnk van, nem hitte el, mutassam a jegyet. A taxis rendező ugrabugra kéri a múzeumi belépőt, ami effektíve nem létezik, mert a honlapon ingyen kell regisztrálni az ingyenes bemutatóra. De hogy ezt ő nem tudja és aggódott tovább, amikor volt 10 percünk odaérni (a vonat 6 perc lett volna). Nagy nehezen meggyőztem, hogy ez a mi rizikónk, bepattantunk az első taxiba a sorban, egy olyan remegő kezű bácsi vezette, hogy majdnem kiszálltunk. Foggggggalma nem volt hiroshimai taxisként, hogy merre lehet a Mazda múzeum. Próbáltam neki térképen megmutatni, azt nem látta. Elkezdett kaparászni vezetés közben a szemüvege után, aztán félreállt, amikor pedig rohantunk ugye. Nem látta úgy se a térképet, viszont telefonszámot kért. OK, diktáltam neki a számot, elbaszta. Aztán megint. Itt már azért finoman ideges voltam, maradt 6 percünk odaérni. Nem jött össze 😀 5 percet késtünk. Komoly 3km-es táv is lehetett ám ez a cucc, érthető, hogy 11 percig mentünk.
Szerencsére ott úgy fogadtak, hogy akkor visszajön értünk a belsős busz, csak lemaradunk az első részről, ami utólag kiderült, hogy nem is volt annyira érdekes, a cégről egy videó, amit ráadásul meg lehet nézni a honlapjukon is, ha nagyon szeretnénk. A körbevezetés amúgy egész érdekes volt még egy nem autóbuzinak is, bementünk a gyártósorra, ahol véletlenül csinált a gépem pár képet, hiszen az amúgy szigorúan tilos lett volna (ezt nem értem amúgy, ha valaki ipari kémkedni akar, akkor fog, mert elküld egy olyan embert, aki ért is hozzá és az ránézésre lop ötleteket, nem pedig turistákat fog beküldeni…). Itt gyártják a FIAT Abarth 124-est is, ami dicséretes.
Úgy volt, hogy délután marad a majdnem_esik_de_azért_nem, viszont másnapra csúnya esőt mondott az előrejelzés, ezért megváltoztattuk a programot és városnézés helyett nekiindultunk Miyajimának. Elmentünk szépen a vonattal a Miyajimaguchi állomásig, ahol átszálltunk a JR által üzemeltett kompra (erre is jó a vonatbérlet). Szerintem most nem voltak annyira sokan, mégis sokan voltak. A legnagyobb részük kínai volt, egy másik nagy rész viszont, amit amúgy egész Hiroshimában is tapasztaltunk, spanyol. A kínaiak telibe tojtak arra, mit tesznek az őzikékkel, térképeket adtak nekik rágcsálni, illetve az egyik röhögve nézte, hogy elveszi az egyik őz a műanyag zacsiját, én ugrottam oda, hogy kivegyem az őz szájából, aztán egy japán nő elvette tőlem, hogy ő majd kidobja. Elképesztően leszarják, mi történik az állatokkal. Őzikecsemegét egyébként sajnos sehol nem lehetett venni.
A kapu aranyos, bár nem jutott eszébe előttem senkinek, hogy be is lehet menni a vízbe, nincsenek benne krokodilok. Sajnos nem volt teljes dagály, bár úgy ezt lehetetlen lett volna megcsinálni 🙂 Utánam sokan mászkáltak a vízben és megérkeztek a munkások, rendszeresen leszedik a kagylókat a torii lábáról.
Ezután mentünk egy kört a szentélyben, majd a faluban is, ittunk Hiroshima kólát (többet az egész környéken nem láttunk ilyet), megnéztük a horror árakkal rendelkező mütyürkeboltokat, aztán visszajöttünk a városba és az állomáson ettünk egy istenit, a helyi hülyeség az osztriga (mert ugye Japán többi részén tuti nincs, hiszen nem tengerpart). Marci azt ette, közben a fényképező timelapse videót készített mögöttünk a tök jó kilátással rendelkező ablakból.
Pénteken szerencsére megint nem volt olyan rossz idő, az eső másfelé fordult. Egész nap napsütéses nagyon meleg volt, néha felhős égbolt, de akkor is nagy páratartalom. Reggel elmentünk a Shukkeien parkba villamossal (vettünk egynapos bérletet). Nagyon szép volt és egyúttal megetethettük a helyi szúnyogcsaládokat is. Természetesen belebotlottunk két esküvői fotózásba is 🙂
Átsétáltunk a helyreállított kastélyhoz, aminek az eredetijét lebombázták ugye, de nem mentünk most be, éhesek voltunk és nyűgösek, főleg a férfiasabbik fele a csapatnak, de azért megnéztük az itt található szentélyt is. Elmentünk villamossal a vonatállomáshoz, mert előző nap láttunk ott egy ígéretes sushihelyet, valóban fincsit ettünk itt. A WC tök vicces volt, volt bent egy emlékkönyv 🙂 Amíg üldögél az ember, írhat egy üzit az utókornak. Mennyivel jobb ez, mint összefirkálni a falat 🙂
Bementünk vilivel vissza a városba, az A-bomb dome épületénél kezdtük a kört (fordítva menni logikusabb, csak mondom). Én már itt kiborultam. Eddig se értem fel ésszel, hogy miért majmolják az amerikaiakat a japánok, ez az érzés most annyira feltolult, hogy elpityeredtem, pedig nem vagyok ilyen típus. Soha nem szeretem, ha amerikainak néznek (itt ez gyakorlatilag mindennapos esemény, pláne, hogy Marci magas), de itt és most dühített a végletekig. Én szégyelltem magam helyettük fehér emberként. Egyébként jellemző, hogy csúnyán néznek az emberre a városban, legalábbis mi nagyon méregető pillantásokat kaptunk, ezt eddig sehol se tapasztaltuk, csak errefelé (Fukuokában nagyon keveset, inkább csak furcsán néztek, de itt szúrósabb volt az egész), aztán lehet, csak beképzelem az egészet, de amikor elülnek az ember mellől a villamoson, meg amikor a bácsi bekanyarodik elénk, aztán folyton hátranéz menet közben, az gáz.
Elmentünk az emlékműig, ahol számomra érthetetlen módon selfieztek az indiaiak és a kínaiak, majd megnéztük a múzeumot. Hát ha azt hittem, hogy a Terror Háza nyomasztó múzeum, akkor erre nincsenek szavak. Van itt égett bőrdarab az áldozatokról, rengeteg fénykép, tárgyak, megolvadt tetőcserepek (az azért nem a víz forráspontján olvad), iskolai egyenruhák és történetek konkrét emberekről. A végén van 4 nagy füzet, ahol a világ politikusai írtak egy-egy üzenetet az ittenieknek támogatásképpen (Obama is pl., az övé külön ki van emelve). Direkt átnéztük mindet (az elején van tartalomjegyzék) és egyetlen magyart sem találtunk, német volt a legközelebbi, az egész régióból senki nem szánt egy percet se erre a tragédiára, pedig járnak azért néhanapján Japánban, talán lett volna alkalom 1945 óta.
Innen a Hondōri környékére mentünk, ahol üzletsorok vannak. Találtunk két kutyaboltot is és ami a legjobban meglepett: egy fűboltot. Effektíve fű ugye nem volt, de amúgy úgy nézett ki az üzlet, mintha Amsterdamban lenne. Ez itt eléggé abszurd volt.
Most Onomichiben várjuk, hogy mi lesz a következő két napban, mert a 3 eddigi tájfun után most megjött a 4., ami nem arrafelé akar menni egyelőre, hanem befordult telibe Japán felé (úgy volt, hogy csak a déli szigeteket kapja el, mi pedig már a főszigeten vagyunk). Ha jön tényleg, akkor durván esős napok jönnek és úgy eléggé cumi lenne két napra biciklit bérelni.