Reggel Onomichiben ébredve kicsit borongós volt az idő, de úgy volt, hogy nem fog igazán esni délelőtt. Azt találtuk ki, hogy egy napra kiveszünk cangákat, tekergünk a környéken, amíg elviselhető az idő, majd mégis bebukjuk az imabarii szállásunkat (megjegyzem, 3ezer Ft volt reggelivel együtt, a világtörténelem eddigi legolcsóbb japán szállása) és befoglaltunk Okayamában oda, ahova az utána következő éjszakára úgyis volt foglalásunk és ott bekkeljük ki az időt, ha másnapra megjönne a tájfun (mindig másnapra mondják).
Amint leértünk, elkezdett esni az eső és egyre csak fokozta, szóval lementünk a vonatállomásra, toltunk egy kis szénhidrátot a Mister Donutban, majd elindultunk. Ahogy a vonat kigördült az állomásról, elállt az eső és majdnem sütött a nap, úgyhogy leszálltunk Fukuyamában, hogy megnézzük a kastélyt. Ne mondjam, leszálltunk, elkezdett esni. Azért megnéztük a kasit és mentünk tovább.
A vonatunk Okayama felé megállt Kurashikiben és úgy döntöttünk, leugrunk róla és megnézzük a várost. Nagyon jó döntés volt, egyrészt az időjárás megkegyelmezett minket és viszonylag szép idő lett, másrészt pedig megspóroltunk egy utat, hogy elmegyünk Okayamába és onnan még vissza, mert az lett volna az eredeti terv. Hát ez valami tök cuki városka, egy mini kanális, régi házak, mindenféle jóság. Sajnálatos, hogy a legtöbb turista nem is tud róla (na jó, voltak azért sokan). Találkoztunk két lánnyal, akik be voltak öltözve, megkértem őket egy képre. Aztán megláttunk még egyet, aztán meglepődtünk. Volt a karján hosszú kesztyű, a fejére pedig egy maszk volt húzva és végig egy szót se szólt. Férfiként ciki is lett volna animefigurának öltözve 😀
Találtunk egy farmeros részleget és ettünk “denim fagyit”, ami igazából valami erdei gyümis volt, csak kék. Volt mindenféle kaja, de azokat nem próbáltuk ki. Elindultunk egy közeli helyre, amit csak egy kutyával jeleztek a térképen. Kiderült, hogy a tulaj bá notórius gyűjtögető és mindenféle figurákat gyűjt. Ez már maga para volt, de aztán kiderült, miért kutyával jelölik a házat. Több száz, ha nem több ezer dolgot szedett össze a “his master’s voice” kutyájáról, Nipperről. Na ez már Stephen King-i mélységekbe vetette a délutánunkat, szóval inkább visszasétáltunk az állomásra és tényleg elmentünk Okayamába. Mire a hotelbe beértünk, lezuhant az ég, úgyhogy este csak elsétáltunk a közeli plázába vacsizni. Rizottót még úgyse ettünk itt 🙂
