Amint megérkeztünk Chiang Maiba, a reptéren több izgalmas gépet is láttunk. Nehéz volt fotózni, de igyekeztem.

A Nok Air a legkevésbé izgi, azt csak azért teszem be, mert nem sűrű vendég Európában (soha nem jön). Volt itt egy Herkules repcsi, őt nem találtam meg, hogy miért és meddig marad, bár lehet köze a Thai királyi 737-es géphez, amit maga a király szokott vezetni. A negyedik pedig egy speckó festéses gép volt.

Bementünk a szállodába rögtön, elfoglaltuk a szobát.

Sok dolgot nem terveztünk estére, mert később nekem megbeszélésem volt egy utassal, pénzt akartunk váltani, volt egy piac és egy japános része a városnak. Hát itt pénzt váltani nagyon nehéz, sok a lehúzós váltó. Akartunk még közben enni egy szimpi hambisnál, az is csak KP volt. Mindegy, végül megoldottuk és finomat ettünk a piacon, szerintem a legjobb pad thai volt számomra eddig életemben és még csak drága se volt, plusz az a japános rész is érdekes volt, nem találtam a neten magyarázatot rá, hogy miért ilyen.

Este még átvettük a kocsinkat is, odahozták a hotelhoz, kényelmes volt. Fincsi reggeli után a kicsit kieső Wat Pha Lat templomba mentünk, sajnos egész sok turista volt, de azért még rendben volt. Ezt amúgy csak úgy útközben találta Marci, ahogy nyomkodta a térképet (bár a legtöbb helyet nyomkodva találjuk, de az út előtt általában, nem közben).

A Wat Phra That Doi Suthep volt az eredeti célunk. Itt a belépőt meg lehet venni kombinálva egy felvonóval is, de konkrétan a kutya nem ellenőrzi egyiket se. Nagyon-nagyon-nagyon sok ember volt. Van előtte egy kis piac (és a parkolás trükkös lehet, van egy eldugottabb parkoló is, ott találtunk mi is helyet), ettünk sült kukoricát és vettem egy várva várt kis hangtálat végre. Sok a kép, de képtelen voltam többet törölni már. Kértem áldást is, a szerzetes nem köthette fel nekem, mert nő voltam, de megvolt.

A hegyekben van a méltatlanul elhanyagolt Hmong Village, ahol legalább 20 árus jut egy turistára, annyira senki nem jön ki ide. Sajnos sok árus ugyanazt árulja, de vettünk italt és alátétet a hangtálamnak. Kár, hogy a tálat nem itt vettem meg, jobban kellett volna ide a pénz, de hátha a nő is innen jött le a templomhoz, ezzel nyugtatom magam. A kedvencem a horgolt táska amin az állt, hogy “Your text here”. Nem nagyon tudnak angolul, de igyekeznek. Van egy pici múzeum is, na az elég gagyi, de olcsó, szóval menjen be, aki errefelé jön és könyörgöm, senki ne higgyen a susmusulós árusnak, hogy igazi gyémántokat passzolna el. Ha lenne neki, nem itt élne így.

Mivel egészen sok dolgot láttunk, visszamentünk a városba, hogy ott sétáljunk egyet. Útközben láttunk megint egy Boeing 747-est, de nem álltunk meg itt, majd egy piacot, na ott igen és ettünk tök fincsit. Sajnos túl későn érkeztünk, az árusok már pakolták el az áruikat.

A Wat Chiang Man mellett parkoltunk, hát benéztünk ide is, pedig nem volt a tervben.

Elindultunk a belváros felé, hát nem szembe jött megint egy templom? Elefántos volt, meg kellett nézni ezt is (na nem mintha kevés elefántábrázolás lenne az országban). Íme a Wat Lam Chang:

Megint pénzt kellett váltanunk, mert előző este csak a túléléshez elegendőt váltottunk, reménykedve a jóban. Beteszek ide egyet, ami nagyon jól váltott nekünk és nem volt commission, a VK Money Exchange. Ezután este már csak piacoltunk, sétáltunk, ott ettünk is néhány dolgot, kicsit vásárolgattunk (végre volt cash, yyaaaaaayy). Az árammegoldás még mindig lenyűgöz Japánban, de azért itt se semmi, főleg este, ilyenkor kicsit posztapokaliptikus érzése van az embernek.

Következő reggel már indultunk más városokba, hogy megtegyünk egy kört. Nagyszerű pöttyöket tettünk bele. Ez itt az egész útvonal nagy vonalakban, a főúton haladtunk végig, fél nap oda, fél nap visszafelé.

Első megállónk a Huei Tueng Thao park volt, ez gyakorlatilag egy kör az itteni tó körül. Van több látványosság. A Buddhánál egy öreg azt akarta, hogy fizessünk extrán, holott van belépő a helyre az elején, megmondom őszintén, mi ott elhajtottunk. Nem volt hivatalos ruhában, nem volt jegy nála, csak egy füzetbe jegyzetelt ceruzával, lehúzásnak tűnt. A vízen a házikók hangulatos beülős helyek, de még nem volt nyitva semmi és amúgy sem volt cél, hogy maradjunk, sok dolog volt még a napra. A szalmából készült állatokat imádtam, tökéletes volt így, hogy csúcson volt éppen a réten a pillangóvirág szezonjával. A szélmalomnál birkákat etettünk, az is mókás dolog volt. Nagyon javaslom ezt a helyet bárkinek.

A Changthong Heritage Park is fantasztikus hely, bár a többihez viszonyítva kicsit talán drága a belépő, de tényleg kitűnő, szerintem látni kell.

Az utolsó délelőtti hely segít kicsit eltolni az ember éhségét. Első pillantásra egy teljesen átlagos helyi templom, aztán megtalálja az ember a (keresett) kis kaput, ahol a belépőt bedobva bejut a helyiek szerinti pokolba. Néhány látványosság mozog is, ha bedob az ember néhány bahtot.

Egy repcsiben akartunk inni valamit, most az Air Diamond nevű helyen, ez kicsit menőbben volt megcsinálva, vagy nem is menőbben, csak úgy másmilyen volt, mint az eddigiek. Hagytak benne üléseket is, de kevésbé volt interaktív, mint az első.

Nem tudom, mi ez a japános kattanás itt északon, mindenesetre a Hinoki Land volt a következő állomásunk, ami meglepően szép volt amúgy, a kaja is teljesen vállalható. Nem mondom, hogy tiszta Japán, de azért a sok vacak külföldi imitáció mellett ez már egész elmegy. Bevallom, mondjuk az amerikai és kanadai lógó díszeket nem értettem, fehér nem is nagyon volt rajtunk kívül itt, helyiek jöttek kimonoban sétálgatni az épületben és a parkban. Nagyon szép a táj is körbe egyébként.

Volt még itt Chai Prakanban egy templom, amit kinéztünk, a Wat Ban Ai, de nem volt kiemelkedően szép hely.

Innen még vagy 1,5 óra volt a Chiang Rai belvárosában található hotelünk, így nem volt értelme kimenni már a városba, a szobába rendeltünk pizzát, egész rendben volt, a szobánk pedig teljesen.

Nagyszerű reggelit toltunk ismét, a Breakfast factoryban voltunk, csak ajánlani tudom. Szeretünk ilyen kicsit flancibb helyen reggelizni mindenfelé, szerintem Szingapúrban kezdtük felfedezni ezeket.

Mivel több olyan hely volt, ahova érdemes volt a várható későbbi tömeg miatt reggel első úticélként menni, ezért bár nagyon csalogató volt a város leghíresebb látnivalója, a fehér templom, nem oda mentünk és fantasztikus dolgokat láttunk. A kék templomba indultunk, ez a sorozat “legsötétebb” tagja a három híres közül (kék, ezüst és fehér), a neve Wat Rong Suea Ten. Van egy kis múzeuma is. Totál be volt stohlbucizva a tervezője, de nem gond, nekem nagyon tetszett.

A Baan Dam múzeum úgy néz ki, mint egy beteg szektatanya. Nagyon tetszett sok festmény is, egy nyomatot elhoztunk azért, de olyan nagyon vastagon fogott a cerka, hogy nem is tudtuk mire vélni, például egy sál kb. 100 euro volt átszámolva. Itt tűnt fel, hogy néha mintásak a postaládák, tök szépek, a piros a következő albumban az.

Elmentünk a Long Neck Karen faluba, amelyben a karen a nép nevét jelzi most, nem a hisztis picsákat. Van egy elég magas belépő és ez a továbbiakban távol tartott minket attól, hogy bármit vásároljunk is, ráadásul ugyanaz volt a gond, mint a pár nappal korábbi faluban, minden árusnál pont ugyanaz volt. Egy javasolt útvonalon megy az ember és a karen népé igazából csak az egyik rész volt, de nem túl informatív az egész, plusz beszélgetni senkivel sem tud az ember, ezért én sem tudok sokat mondani róluk.

Teljesen véletlenül láttuk meg az út szélén a Wat Khua Khrae templomot és muszáj volt benéznünk, itt se volt senki rajtunk kívül.

Még a hegy tetején lévő Wat Huay Pla Kang volt tervben erre a napra és nagyon jó kis hely. Nincs belépő, ingyenes a parkolás, több órányi nézelődés garantált. Összesen annyi pénzt költöttünk, hogy vettünk enni és inni: a két pad thai, egy üdítő és két kis desszert összesen került 2,5 euroba, ami egészen jó ajánlat.

A városban még egy japánosat vacsiztunk, jó volt.

Reggel a Singha parknál kezdtünk, igazából csak a singha oroszlán miatt jöttünk, nem mentünk be, lehet hogy jó beljebb is, de más tervünk volt, vettünk viszont a boltban két, újrahasznosított műanyag palackokból készített pólót. Nagyon bejön nekem a singha állatka.

Épphogy nyitásra és még nagyon lapos fényekkel értünk a Wat Phratat Doi Khao Kwaihoz, itt kicsit kár, hogy nem volt rá több időnk, főleg hogy nem volt jó a nap, ide délután kell jönni.

Az utolsó pontunk a fehér templom néven ismert Wat Rong Khun volt. Javaslom ide a délelőtti vagy inkább reggeli érkezést, rögtön nyitásra. Nekünk így volt annyi ember, hogy még kis türelemmel nagyjából ki lehetett kerülni őket, de kifelé láttuk, hogy egy órával később már iszonyat sokan mentek befelé. Sajnáltam, hogy nem volt a templom mintázatához hasonló hűtőmágnes, elég vackok voltak (úgy az egész országban amúgy). Még a WC arany épülete is olyan szép volt, hogy árulták a fotóját képeslapként, azért ilyet nem sűrűn láttam még a világban.

Útra keltünk vissza Chiang Maiba, de több helyen megálltunk, először a Wat Sang Kaew Phothiyan nevű templomban, ami finoman fogalmazva is furcsa. Úgy maga a hely kevésbé, de a múzeuma, na az…

Beugrottunk a Wat Phratat Mon Phrachao Laiba, ez annyira nem nagy dobás, de a táj szép.

Nem sokkal odébb található a Wat Phra That Doi Saket, itt is van egy szép kilátóterasz, úgy látszik, erre a napra ez volt a fő csapásvonal.

Még megálltunk a Mae Kachan Hot Springnél, ahol megint tiszta japános feeling volt, volt lábfürdő rész (ne a kiömléshez üljön senki, ott nem lehet kibírni, annyira forró) és főtt tojás is. Más kérdés, hogy ilyen időben ki kíván forró fürdőt.

Beköltöztünk az utolsó thai hotelszobánkba, hogy még egy kicsit városnézzünk. Cuki, hogy csináltak egy elefántot a türcsiből.

Este még sétáltunk egyet, nem néztünk meg még sötétben templomot, most ezt is kihúzhattuk, az áldozat a Wat Chedi Luang volt, ez így teljesen rendben volt.

Reggel készen álltunk az utolsó thai napra ebben az évben (nem tartom valószínűne, hogy télen újra ide jöjjünk vissza, van annyi ország a listánkon). Indulásképpen a hotelhez közeli Wat Phra Singh Woramahawihanba mentünk, ezt este láttuk már picit, itt volt az ideje rendesen megnézni. Egy szerzetes egy nagyon menő oldtimer autóval érkezett, látta, hogy csillogó szemmel fotózom és felajánlotta, hogy beülhetek a kocsiba, ki is használtam. Később váltottunk még pár szót, ő a templom vezetője, készültek valami rendezvényre.

Innen a híres hármas utolsó tagjához mentünk, az ezüst templomhoz. Bár impozáns az egész és tényleg látni kell, én nem tudtam, hogy nők nem mehetnek a belső térbe, így azok Marci képeit. Praktikus, hogy legalább egyikünk bemehetett, ha már mindketten ki kellett fizetnünk a teljes árú belépőt. Nagy fotózások voltak kint, na az menő volt, nagyon szép ruhákkal és bár szolid színük volt, kiemelkedett az ezüst épület előtt.

Elgurultunk a Wat Phra That Doi Khamhoz. Bevallom őszintén, nekem ez a hely annyira nem jött be, nagyon turistás volt és még thai viszonylatban is eléggé túlzsúfolt. Aztán lehet, csak én sokalltam be a százezredik thai templom után kicsit.

Elmentünk a Royal Pavilonhoz, itt az utolsó két elérhető romos biciklit kibérelve jártuk be a környéket. Javasolt ezt tenni, tényleg nagy a hely, de ne ezt lopja el senki a Tour de France-hoz. Volt egy rész, ahol elvileg különböző országok jellemző építeszét mutatták be. Gyakorlatilag a képek között találjátok a Fujit, ez mindent elmond a minőségről.

Sétáltunk kicsit a vizesárok partján, elmentünk a Chang Puak piac felé is, de nem jött be nekünk, nem ott ettünk, azt már előtte intéztünk az előző hely kijárata közelében egy kis kifőzdében.

Volt viszont a közelben egy nagy ülő Buddha, azt kiszúrtuk, megnéztük (nem láttunk még eleget).

A csatorna közelében van a Wat Lak Moli, még megért egy sétát. Tényleg sokam volt kicsit azt hiszem.

A kocsink a Wat Khuan Khama templom mellett parkolt, így evidens volt, hogy bementünk a lovas templomba. Egy lojális lóápoló kertje volt eredetileg és halála után az ő tiszteletére épült a hely.

Mellette van szinte a Wat Rajamontean, ennek jó lett volna még egy kis fény, már ment le a nap eléggé.

Igazán poén volt a templom melletti utcában az őrző állat – főleg hátulról, elég plasztikus volt a kivillanó aranyere.

Még épphogy zárás előtt be tudtunk ülni egy nagyon hangulatos kis kávézó-étterembe és sétáltunk utána a sötétben.

Még észrevettünk egy templomot, ahol zárás után a szerzetesek a főépületben imádkoztak, ez a Wat Dab Pai, de annyira nem fotóztuk körbe, már nem az volt a lényeg.

Mivel eddig erről nem nagyon esett szó, megmutatom, milyen változatos a helyi rendszámtábla-ipar, a tartók és a táblák is elképesztő szórást mutatnak. Sokat találtam már Japánban is, de ott azért az évek során gyűlteknek a felét kapartam itt össze bruttó 3 hét alatt, aztán ott sokkal többet jártunk.

Este elindultunk a reptérre, a közelben egy benzinkúton beszéltük meg az autókölcsönzőssel (azért ez elég laza), hogy felvesz minket és kivisz a reptérre utána, nekünk így tökéletes volt. Aggódtunk a csomag miatt, mert itt egyetlen 20 kilós bőröndünk volt csak, de megoldottuk, a kézit nem mérték le. A repteret viszont nem fotóztam le igazán, valahogy most így alakult. A repülés teljesen rendben volt, a VietJet fapados, így enni nem kaptunk, de igazán nem volt rá szükség, vettünk rágcsákat és innivalót a reptéren, indulhatott a red eye flight (éjszakai járat, ahol próbál aludni az ember) vissza Japánba.