Kicsit késett a gép ugyan, de reggel megérkeztünk Bangkokba, ahol egyből át akartak verni, egy nő kérdezte, mit keresünk, mondtuk, hogy a hivatalos reptéri taxit, mire oda akart vinni minket egy utazási irodához, hogy bizony az az – nem nyert.

A hotelben ledobtuk a cuccainkat és rögtön indultunk a Nagy Palotába, ami egyben van a Smaragd Buddha templomával. Na most útközben (sétáltunk) nem volt egyetlen bolt vagy pénzváltó sem, ezzel kis probléma elé állított minket a város, valamint a palotánál a turistainformáció is zárva volt, de szerencsére az egyik rendőr (van biztonsági ellenőrzés már a környékre bejutáshoz is) beszélt angolul, így meg tudtam érdeklődni, mi a helyzet és mondta, hogy bár kártyával nem lehet a belépésért fizetni (500 baht a két hely egyben, külön jegy nincs is), de van bent váltó. Kicsit aggódtunk, mert elég nagy távolság volt innen a bejárat, de mentünk a tömeggel. Jelzem, a tömeg borzalmasan nagy volt bent, én szerintem tavasszal Kyōtoban láttunk utoljára ennyi embert egy helyen, a fotózás viszonylag embermentesen egész nagy kihívás volt. A bejáratnál szerencsére tényleg volt egy váltó és nem is adta rosszul a bahtot. Viszont Marci a hotelbe érve lecserélte a nadrágját egy rövidnacira, ez hiba volt. Nekem a kétharmados jó volt, de neki kint volt a térde, márpedig úgy nem jöhet be. Nem gond, csomó helyen adnak ilyenkor egy nagy sálat kölcsön, amíg bemegy az ember, gondoltuk, hogy jó lesz itt is úgy, de itt csak eladni akartak felköthető szoknyákat nőknek 80-ért, férfiaknak ronda hosszú nadrágot 200-ért. 3-4 eladó volt és folyamatosan tukmálták az emberekre, hogy ha kimennek, akkor csak 500-ért kapnak ilyen nadrágot, szóval tök jó vétel. Letette valaki a szoknyáját kifelé, azt felkötötte Marci, de a beengedő nő közölte, hogy ezt csak nők vehetik fel, férfiak nem (érdekes, bármelyik másik országban tökéletes volt, hiszen a lényeg az, hogy ne látszódjanak a lábak). Végül mérgesen kimentünk, hogy majd lesz valami, erre kiderült, hogy kint a kínaiak 100-ért árulnak kevésbé rondát, ezt még lehet, hogy valaki meg is tartja utána (mi odaadtuk az egyik szembejövőnek ajándékba, hogy ne járjon úgy, mint mi), illetve tíz méterrel még odébb már bérelni is lehet 50-ért. Na ezt elfelejtette említeni a benti nadrágos kolléga, szóval visszamentem puffogni neki egy sort, hogy mennyire inkorrekt ő egy állami helyen dolgozva. Körbejártuk amúgy a helyet, muszáj látni egyszer, de soha többet. Egyszerűen elviselhetetlenül sok az ember. Ja, sose mondtam tanácsként, pedig Ázsiában erre is gondolnia kell az embernek: gyorsan lerúgható és felvehető cipő is legyen nálunk a nedves törlőkendő mellett (utóbbi a cipő felvételekor sem rossz, ha van), mert most is vagy 5-6 helyre mentünk be és mindenhol anélkül kell ugye bemenni.

Elsétáltunk Észak felé a folyó mentén, van itt egy érmepiac, ami egész érdekes volt, főleg annak tekintetében, hogy az egész országban azt harsogják, hogy Buddha nem dekoráció, itt meg egy-egy standon több száz, ha nem több ezer arcképét lehet megvenni nyakláncnak. Véletlenül betévedtünk egy helyi lakónegyedbe, illetve utána találtunk egy plázát (van kontraszt), ahol 79 bahtért ettünk egészen jó ráment és 69 bahtért gyozát, ami már-már nevetségesen olcsó.

Vissza akartunk menni a szállodába, de előtte néztünk innivalót, hogy felvigyük magunkkal és így találtunk egy kis kínai piacot, ami nagyon menő volt, csomó utcai kaja volt, de most nem vettünk (előtte ettünk), illetve az Aliexpress egész ékszerkészlete és műanyag konyhai vackai itt vihogtak 😀 legalább meg lehet nézni őket élőben, mielőtt berendeli az ember. A hotel semmi extra nem lett volna, de mondták, hogy tele az a típus, amit foglaltam, ezért nagyobbat kapunk. Azt olvastam hotelben dolgozóktól, hogy az ilyen közös hotelfoglalós oldalakon (Tripadvisor, Agoda, Booking)  foglalt szobákat ha lehet, jobbra cserélik, mert mi ugye hagyhatunk véleményt, szóval nehezen hiszem kivételesen, hogy tele volt minden normál szoba, de nekünk ez így jó, ha csak egy éjszakára is, de hatalmas, 4 személyes hodályunk volt, amit nem szokhattunk meg Tōkyō előtt.

Pihentünk 2 órát, mert éjjel csak keveset aludtunk, korán kellett kelni ugye, aztán elindultunk a kínai negyedbe, amiről azt mondják, hogy a legnagyobb a világon. Igazából minket nem nyűgözött le, lehet, hogy területre nagy, de a yokohamai sokkal hangulatosabb (a nagasaki pedig semmilyen). Találtunk viszont két templomot, szóval jól le is fotóztuk őket, bár zárva volt az egyik.

Elmentünk elvileg Bangkok modern negyedébe, de gyakorlatilag túl jó városokban edződtünk eddig, így erre a fejünket se kaptuk fel, találtunk viszont egy éjszakai piacot, ahol ötszörös áron adták a termékeket, tehát venni semmit se vettünk, de jó volt végigsétálni rajta és itt vannak oldalt a híres ping-pongos lányos bárok is. Ennél közelebbit nem mondhatok 😀

Következő reggel kijelentkeztünk a szobából (ebben az országban valamiért reggel még felmennek megnézni, hogy mennyire tettük tönkre a berendezést, ezt sehol máshol nem tapasztaltam) és elindultunk még pár helyre. Az előző napon talált kínai piacon mászkálva reggeliztünk, édes krumplis krokettet, tápiókás zöld teát. Innen a Wat Phohoz sétáltunk, itt egy férfi leszólított minket, hogy mit keresünk, a választ hallva pedig hasonló történt, mint Delhiben, amikor a férfi azt mondta, hogy nem járnak a vonatok, menjünk inkább tuk-tukkal. Azt mondta, hogy ma zárva van a templom és menjünk inkább máshova, mondott két helyet, bejelölte a térképünkön és mondta, hogy a tuk-tukosok 5o-ért elvisznek, de bevisznek boltba is és vagy vásárolunk vagy nem. Na most hacsak nem haverja az összes tuk-tukos, akkor egy totál random embernek akart pénzt juttatni, amiből ő nem is tud szerezni, mert nem hivatkozik rá az utas és mehetünk taxival is, vagy úgy teszünk, mint akik már jártak Indiában: mégis odamegyünk a templomhoz és bemegyünk, mert nyitva volt. Ide csak 100 baht a belépő és szebb, mint az előző helyek, itt van a fekvő Buddha is, amit lehetetlen egyben lefotózni (ugye most az út során egy két héttel előtte láttuk a fukuokai fekvő Buddhát, ami szabadban van és gyönyörűen fotózható), de azért nagyon szép.

Megint feljebb mentünk, ahogy előző nap, mert kerestünk egy napszemcsiárust, de nem találtuk, viszont ráleltünk egy kemény 4 bahtba kerülő kompra, ami átvitt a folyón Wat Arunba. Eredetileg akartunk menni, majd mégse, de ha már itt volt a komp, felszálltunk és nem bántuk meg, igazán szép hely, más, mint a többi eddigi itteni templom. A belépő csak 50 baht fejenként, viszont az árusok kemény diók, nem nagyon lehet velük alkudozni és elég bunkón kioktatják az embert, holott ugyanazért az áruért a város más részein sokkal kevesebbet kell fizetni (mint az éjszakai piacon is volt).

Lementünk hajóval a modern negyedbe megint, aztán bepróbálkoztunk a Sky Terrace-ra való felmenéssel. Azt olvastuk, hogy elég húzós maga a bár (itt játszódik a Másnaposok első részében a tetőtéri rész) és nem hagyják csak úgy fotózni az embert, ha nem fogyaszt, lezavarják. Felmentünk és egyáltalán nem ezt tapasztaltuk, álldogáltunk, fotóztunk, nem volt semmi gond és nem kellett 500 bahtért venni egy pohár vizet (szeretnék viccelni, de nem, tényleg ilyen horror drága, boltban 10-14 baht egy üveg).

Elsétáltunk az egyszarvú kávézóig, aminek az ajtajában stílusosan egy pegacorn volt (aminek szárnya is van). Igazi fura hely, fura, hogy nem Japánban van. A mosdóba érve feltűnik, hogy mégis ez Thaiföld, nem bírtam, hogy ne jelezzem a személyzetnek, hogy a mosdó vállalhatatlan, áll a víz a padlón és nincs papír se, ami ennyire túlárazott helyen azért nem szép dolog. Ha exkluzív élményt akarnak adni a vevőknek, az a minimum, hogy a mosdó patyolattiszta, nemhogy az, hogy van benne papír…

Még beültünk egy lábmasszázsra, mert ráértünk, majd fogtunk egy taxit. Ja igen, a taxik. A legtöbb át akar verni, nem mennek órával, most is sokat kérdeztünk végig. Találtunk szerencsére egy korrektet, hazanavigáltuk a hotelünkhöz (nem eldugott és nem kis vacak épület, mégis csak egyetlen taxis ismerte a városban), felkaptuk a csomagokat és kivitt a reptérre – mindezt még borravaló nélküli összegben 260 bahtért. Na most ugyanerre az útra a hotelben 5-600-at mondtak, ráadásul ő hazavitt még egy fél óra gyaloglásnyi úton. Előtte a palotánál is ezt tapasztaltuk, hogy nem szeretnek órával menni, pedig ott vihog mindenkinek kint az engedélye (még). Tuk-tukkal akartunk eredetileg menni, itt is jól néznek ki, de 200 bahtot akartak, pedig mondtuk, hogy a taxi sokakl olcsóbb (és légkondícionált, valamint nem kell a kipufogógázt szagolgatnunk hazáig). Végül taxit fogtunk mérgünkben (itt se az első volt, aki legálisan hajlandó dolgozni, óra szerint) és konkrétan 55 baht volt az egész út úgy, hogy dugóba is kerültünk.

A reptéren nagy izgalom szerencsére nem volt, kicsit több volt a csomag, de még átcsúszott az ingerküszöbön, megküzdöttünk a khm nemtúlokos kínai seregekkel (csak kínaiul kell nekik külön kiírni, hogy merre kell menniük, én értettem a feliratot és ezért tudom), erre beállnak full rossz helyre és nem értik, hogy bénák. Amikor beléptünk az országba, nem csak belépős papír volt, hanem kaptunk egy kilépőset is. A praktikus ember mit csinál? Kitölti mindkettőt, utóbbit legalább a visszaút előtt, mert kelleni fog. A kínai nem, ő fél órát áll sorba az immigration pultnál, hogy aztán elzavarják az asztalokhoz, hogy kitöltse a pappert, aztán állhat be újra a sorba (és ezután jön még a biztonsági átvizsgálás). A repülésről majd a következő posztban puffogok 😀

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *