Már jártunk egyszer Bangkokban, de túlságosan kevésnek ítéltük meg az itt töltött időt, csak a klasszikus látnivalókat néztük meg, ezért úgy döntöttünk, jöhet még egy kör.

Mivel nagyon későn értünk a városba, kértünk a hoteltől ingyenes transzfert és egyből csak a szobába mentünk. A transzferbusz kicsit nehezen lett meg, de aztán amikor igen, akkor beszálltunk két ember mellé, akikről azonnal levágtam, hogy japánok, így kellemesen elbeszélgettünk az úton a hotelig. Képzelem, milyen lehet, hogy beszáll a buszba egy fehér szőke egy tök másik országban és egyből az anyanyelveden köszön neked, ami szintén egy másik ázsiai nyelv.

Csudi nagy szobánk volt, de sajnos annyira kiesett ez a hotel, hogy nem maradtunk itt többet, csak egy éjszakát, mert praktikusan közel volt a reptérhez. A neve amúgy Divalux Resort, jó opció lehet annak is, aki másnap korán repül, tényleg jó.

Délelőtt nem erőltettük meg magunkat, csak a medencénél gekkóztunk.

Szerencsére csak délben volt checkout. Egy közeli outletbe mentünk először (Siam Premium Outlets Bangkok), de nem ért semmit, tényleg. Kép sincs. Abszolút nem olcsó, kifejezetten drága márkákkal.

Inkább mentünk a 747 Caféba, ami egy kibelezett Boeing 747-es gép és úristen, ez milyen jó volt! Kicsit kevéssé kommunikálják, de a jegy (ami nagyon menő repjegy jellegű) teljes egészében levásárolható a büfében és finomak a dolgaik is. Az egyik motor is ki van belezve, bele lehet ülni fotózásra, illetve kimenni a szárnyra és az emeleten beülni a vezetőfülkébe is. Ez volt az első ilyen kávézós élményünk és nekem nagyon tetszett, az is, hogy a királynőt így tovább használatban tudják tartani és nem elrohad valami roncstelepen.

Itt egy kép az idén 32 éves gépről még repülés közben, természetesen ez nem az enyém:

A hotelből elindulva láttunk egy nagyobb buddhista templomot, így még mielőtt visszamentünk a hotelbe, bementünk ide. Tartottunk tőle, hogy zárnak, de dekorálták a helyet készülve a szilveszterre, így nem volt gond, hogy sétálgatunk bent. A helyek nevét mindig kifelejtem, ez a Wat Sri Waree Noi és szerintem itt külföldit nem nagyon láttak még.

Ezután egy kocsival (végig Grabet használtunk Thaiföldön) bementünk a következő 5 éjszakára szánt hotelünkbe. Hát… mást vártunk. Annyira szűk utca volt, hogy alig tudott behajtani a sofőrünk, többet nem is jöttünk-mentünk az utcából kocsival. Közvetlen mellettünk viszont nagyon élénk negyed volt, egyből piac, boltok, piac, így sokat jártunk erre. Szerencse azért, hogy csak egy bőrönddel jöttünk, így a bal oldali asztalra fel tudtuk tenni kinyitva.

Első benti esténkre csak egy kis piacozást bírtunk már, az is pont elég kultúrsokk volt úgy is, hogy már voltunk itt. Ezen az úton egyébként számomra Bangkok más arcát mutatta, mint az első út alkalmával.

Nem tudtuk kihagyni, hogy folytassuk a repülős felfedezéseket, így reggelizni az egész nap nyitva tartó Royal Orchid Dining Experience-be mentünk. Ez nem repülőgép, hanem a Thai Airways étterme, amit a Covid-időszak alatt csináltak az elvonási tünetek enyhítésére. Teljesen rendben volt, rosszul értette a kajánkat a kasszás és az éttermi alkalmazott, akivel megbeszéltük előtte, mit eszünk, segített korrigálni. Menő volt, hogy használják fel a dolgokat dekorációnak, például a kisasztal egy céges színre festett és lelakkozott kerék volt. Kicsit azt sajnáltuk, hogy nem volt megtartva klasszikus repcsi ülés, hogy az asztalt lehajtva ehessen az ember.

Ekkor már azért tényleg ideje volt klasszikus városnézésbe kezdeni, így elvitettük magunkat a Wat Sam Phran templomhoz, ami kicsit (nagyon) kiesik a városból, ezért könnyebb volt ekkor “letudni”. Nagyon jó volt amúgy, meglepően sok külföldivel ahhoz képest, hogy kint van a fenében. Beszélgettem egy szimpatikus szerzetes nővel is, aki úgy tanult angolul csak, hogy a turistákkal próbált beszélgetni. Segített nekem venni virágfüzért áldozáshoz (később vettem egy rózsaszínt hazahozni is) és mivel a térképen megmutattam neki, honnan jöttünk, konstatáltam, hogy érdekes a földgömbjük, még Jugoszlávia volt rajta, de közben Csehszlovákia nem.

Megálltunk a japános Paseo Park plázánál, ahol annyira megcsapott a nosztalgia, hogy még másolt CD-ket és DVD-ket is árultak kis papír tokokban. Etettem kecskét és malacot, nagyon cukkerok voltak és ettünk egy izakayában. Mondjuk a ShinkanZEN nevű éttermet nem bocsátom meg nekik.

Bementünk a városba, konkrétabban a Giant Swinghez, ami semmi izgi, de mellette van a Wat Suthat Thep Wararam Ratchaworamawihan (nem fejből írom ám én sem), ahova bementünk és nagyszerű volt. Kaptunk áldást is és hozzá egy kis bigyókát. Modern világ ez már, lehetett online is adakozni nekik. Itt is csillogott néhol a tető, amit már láttunk egy helyen és ez nagyon menő.

Még kicsit sétáltunk, fotózgattunk, de sokkal többet nem bírtunk.

Még egy piacra elmentünk enni kicsit, a Chang Chui Creative Parkba. Ez jobb volt, mint vártam, itt is volt egy repcsi, méghozzá egy Lockheed L-1011 TriStar, amitől én le voltam nyűgözve. A park maga egy kicsit hobo piac, tele boltokkal, kajahelyekkel és olyan szimpi volt, hogy elhatároztuk, másnap (szilveszterkor) visszajövünk ide, mert most még nem voltak nyitva annyira a dolgok, ez inkább egy esti hely.

Szilveszter napja is legalább annyira formabontó lett, mint a karácsonyi napjaink voltak. Lassan indult a reggelünk, később is keltünk, hogy jobban bírjuk az estét, nem vagyunk már fiatal csirkék. A Wat Sa Ket Ratchaworamahawihan templomba mentünk, de rögtön meg is álltunk a hozzá tartozó kávézóban, ahol volt egy macska is az egyik asztalon, nem zavartatta magát különösebben, ő itt Mi Tang.

A templom amúgy elég magasan van, meleg is volt, tömeg is. Útközben voltak óriási harangok és a legtöbben végigkongatták, megőrültem tőle. Felfelé sem haladtunk gyorsan a teraszra, de az egyik képen látható tömeg valójában a lefelé kacskaringózó sor, mert vagy 20 percet álltunk a tűző napon azért, hogy lemehessünk az egyszemélyes lépcsőn, bár nem értem, mi volt abban ilyen lassú.

Sétáltunk egyet, majd elmentünk Khao San Marketre, hogy majd ott tuti tudunk enni valamit, de ez nem sikerült, néztük az értékeléseket a térképen, de nem győztek meg minket. Útközben láttuk a Demokrácia emlékművét is.

Már a városba érkezés után a térképet nyomkodva találtam a Lhong 1919 nevű helyet, ami egy ilyen kínaias falucska. Elég kihalt, helyi emberrel se nagyon találkoztunk, de legalább nyugodtan lehetett fotózni.

Elmentünk az innen nem túl messze található ICONSIAM nevű plázába, mert Marci azt olvasta, hogy onnan nagyszerűen látni a tűzijátékot. Aha, köszi, csak levegőt alig lehetett kapni, olyan tömeg volt bent. A terasz egyébként fizetős volt ezen az estén, de inkább kihagytuk. Elindultunk innen monoraillel, hogy majd egy másik állomásra hívunk kocsit magunknak, mert annyian vártak itt, hogy lehetetlen lett volna. Nos, a monorail ugyanaz a két megálló között utazott csak, ezt mi nem tudtunk, elmentünk vele odáig, ott nem szálltunk le, mert azt mondták, hogy megfordul és megy a másik állomásra. Visszament oda, ahonnan elindultunk. Megint maradtunk rajta, hogy akkor legalább addig a másikig jussunk el, így háromszor tettük meg összesen ugyanazt a kis szakasz. Legalább ezt is kimaxoltuk másik országban is. Az alábbi képen az látszik egyébként fentről, hogy ott állnak meg, ahol éppen nekik kedve szottyan, abszolút letojják, hogy mögöttük ez milyen fennakadást okoz bárki másnak (ez a pláza előtti embertömeg).

Kimentünk inkább a Chang Chui Creative Parkba így megint, most este. Felmentünk a repülőbe is, ez egy flancibb bár, de mondták, hogy abszolút tele van a foglalás, szóval esélyünk nincs inni ott valamit. Mindegy is, drága volt. Több helyen volt élőzene, egy egész jó srácot hallgatva üldögéltünk kicsit, aztán körbesétáltunk és kimentünk egy közeli boltba, de ezzel elvesztettük a jó kis asztalunkat, így máshova ültünk le, ott én kértem fish’n chipset, ettünk helyi “taiyakit”, iszogattunk és itt ért minket az éjfél, akkor a repülőhöz mentünk. Kijutni borzalmasan nehéz volt éjfél után, megszenvedtük az első fél óráját az újévnek. Végül kijutottunk a bolt felé vezető hátsó kijáraton, majd ott a sarkon nem is volt nehéz már autót kapni (ettől tartottunk még és általában lehet előre foglalni, erre az éjszakára nem lehetett).

Január elsején egy kis kávézóban reggeliztünk. Itt volt lehetőség festegetésre kvázi “ingyen”, mert a vásznat kellett kifizetni, azon kívül mindent lehetett használni, ahogy csak szerettük volna. Abban a pillanatban megtetszett amúgy, hogy megláttam, de csak akkor mondtam ezt, amikor Marci rákérdezett. Kellemes élmény volt, olyan alternatív zen. A kép full random, de utólag én belelátom, hogy csúcson virágzó cseresznyefa, ami éppen elveszti virágait a nagy szélben. A hely neve TAIBAN, a kaja is finom volt.

Innen nem volt messze egy street artos rész és nem viccelek, amikor azt mondom, hogy ez nem az összes, amit ott láttunk. Jó kis hely egy sétára.

Sétatávolságra van Talad Noi innen, annyira, hogy a fenti album egy része igazából már abban a negyedben készült. A két autobot szobor is onnan van.

A késő délutánt full random a Chinatownban töltöttük, bementünk a Wat Trai Mit Witthayaram Worawiham és a San Chao Mae Guan Yin Mulanithi Thian Fah templomokba is. Összefűzöm ezt azzal, amit a nap folyamán még ettünk, mert az mindig jó.

A szigorúan vett belvárostól egy órányi metró+kocsiútra van a The Ancient City, ami sokkal jobb volt, mint gondoltam, hogy lesz. Amúgy teljesen tiszta és rendezett a metrójuk is, kicsit talán itt is túltolják a légkondit.

Sok idő kell ide és utána is, hogy a sok képet csökkentse az ember. Lehet bérelni golfautót, biciklit, van egy belsős villamos is, de akkora sor volt, hogy nem vártuk ki. Érdemes a jegyet online megvenni, lényegesen olcsóbb, mint ott a helyszínen. Bent enni-inni kevés helyen lehet, van egy étterem (ehhez is van kombinált jegy) svédasztalos ebéddel, nem rossz, de nem is kiemelkedő, viszont néha van ilyen táncos előadás is ott bent. Kell a parkban legalább 3 óra, lehet elefánton is bejárni épületeket a vízben gázolva, elefántot etetni is és találkoztunk tehénnel is. Ja meg valami varánusszal, az picit para volt, de utólag rákeresve ez egyáltalán nem veszélyes, még szelidíteni is szokták, hogy vadásszanak vele.

Van kombinált jegy az Erawan múzeummal, az se rossz, bár oda elég fél óra is, visszafelé útba lehet ejteni. Imádtam, hogy volt ugye egy belépőnk. Odamentünk a jegyellenőrzéshez, aszongya menjünk vissza, mert így nem tudja elfogadni. Elbattyogtunk a jegyvásárló részhez, onnan átküldtek egy harmadik helyre, hogy ők nem tudnak ezért kiadni cserébe semmit – majd azon a helyen kaptunk egy full ugyanolyan papírt, amit nem olvasott be, nem lehetett az a gond, hogy a QR kód nem stimmelt, hanem látszik az ujjam felett a képen, ráírta kézzel, hogy “ERAWAN”. Ezt megmutatva beengedett a nő.

A nap többi pontját egy kivételével el is felejthettük, mert elment a nap (le is ment) és bezárt minden, kivéve a Curvistan nevű hely, ami amúgy elvileg egy porschés kávézó, de igazából senkit nem érdekeltünk és nem zavartunk. Senki nem volt rajtunk kívül, mégse kérdeztek rá, szeretnénk-e inni valamit vagy leülnénk-e.

Az utolsó napunk Bangkokban csonka volt, csak a délelőttből néhány órát terveztünk itt tölteni. Az Ong Ang Canalhoz mentünk és nagyon nem is távolodtunk el innen. Itt is sok falfestés volt, konkrétan úgy érzem, hogy ha soha életemben egyetlen falfestés sem látnék (bár láttam azóta is), akkor is elegendő mennyiséget láttam.

Beültünk a parton az Ohh Khun Phra nevű helyre és bár csak előételt ettünk, nagyon jó volt, a képen látszik, hogy menő is, rizs rágcsa apróra vágott disznóval és rákkal, kókuszos mártogatóval. Utána megnéztük a virágpiacot (kaptam egy szál szép rózsát Marcitól, aki szintén ajándékba kapta az árustól, hogy nekem adhassa) és egy kis templomba is betévedtünk, a Wat Rajaburanába.

Ezután már csak a csomagjainkért mentünk a hotelba, majd nagy nehezen fogtunk egy autót, hogy elvigyen minket jó pénzért Pattayába. Végezetül itt egy album a bangkoki kutyákról és macskákról, akikről eddig még nem esett szó, pedig piszok sokan voltak, ez a kis csokor csak az, amiket lefotóztam.