Hol kezdjük? A reptéren? Hát jó. Most építik az új részt, így a fele nagyon csicsa, ami látszik már belőle, nagyon légkondis, tök rendben van. Aztán ugye azt olvastuk az otthoni indonéz nagykövetség oldalán, hogy kellenek az alábbiak a belépéshez (vízumhoz):
– kilépő repjegy, ezért külön Szingapúrban kinyomtattattuk a reptéren pénzért, mert más megoldás nem volt, ott figyelmeztettek rá
– 2db útlevélkép
– 25 USD (mint most kiderült: meg 100 másik pénzben is lehet fizetni, pl. yen is lehetett volna vagy euro, mindkettő volt nálunk, dolcsit meg extrán váltottunk)
és ezen kívül egy óra sorbaállás lesz még az intézés.
Ami ebből igaz: a 25 dolcsinak megfelelő pénz. Se több, se kevesebb. Odamész egy pulthoz, fizetsz, itt sor sincs, azonnal kapod a cetlit, hogy fizettél és azzal beállsz a sima immigration pulthoz, ahova amúgy is kell minden reptéren. Igen, itt ki kell várnod a sorod és ez attól függ, hogy hány gép szállt le előtted közvetlenül, illetve hány pult van nyitva. Bárhol lehet egy óra, nekünk úgy fél óra volt. A repjegyes papírra rá se kérdezett, egy szót se szólt, a fényképek le voltak tojva. Ezúton csókoltatom a követséget.
A következő, aminek nem lehet hinni az egész környéken: az időjárásjelentés. Kualában nyálas volt az idő, de általában nem esett és többször is medencéztünk. Szingapúrban már kifejezett napos hőségeket is kifogtunk és leégtünk, itt meg még csak be se borult eddig (na majd most), ellenben most már kezdünk vállalhatatlanul leégni és még pár nap hátravan szerencsére 🙂
Hatalmas ugrás volt ez a két órás repülőút. Szingapúrban az átlagfizu 400.000 Ft körül van, itt 25-30.000 Ft. Ott a boltban sajnos simán ott hagytunk annyit, hogy lehettünk volna Svájcban is, itt 1200 forintból két zacskónyi holmit vettünk, ma úgy költöttünk kétezret a boltban, hogy vettünk 2 kicsi ajándékot is meg magunknak egy dolgot otthonra.
Itt is szemét van, hujjuj, nem is kevés, mégis valahogy más az egész. Putri, putri, putri, aztán hopp egy elegáns bolt, majd megint putrisor. Az emberek között jóval kevesebb az indiai (Kuala tele volt) és a kínai (Szingapúr lakosságának 70%a (!) az), ellenben a helyiek többsége rendkívül mosolygós. A többsége. Az egy kivételt később mesélem.
Szóval tegnap dél körül már a hotelben voltunk, ami extra szép. az éttermében ebédeltünk egyet, azt se tudom már, hogy mit, de desszerttel együtt meg két alkoholmentes koktéllal és ugye a két főétellel együtt se volt 5ezer forint az egész.
Délután strandoltunk kicsit a medencénél, majd este besétáltunk a városközpontba. Na most ez azért para, mert két dolog nincs: közvilágítás és járda (hát néhol van, de olykor olyan méteres szakadékok lehetnek benne és nem túlzok, alatta a nagy semmi) és két dolog van: erős forgalom és csótányok. Néha para volt eléggé.
Sétáltunk egyet, megpróbáltak pénzváltásnál átvágni, nem hagytuk magunkat. Ettünk egy közepesen semmilyet és megfogadtam, hogy többet nem iszok kókuszt, csak 0,33as üvegből, az igazi sajnos nem az én világom, pedig kapott egy esélyt. Tudjátok, amikor megpucolják a tetejét és megskalpolják és amelyiknek köze nincs az elterjedt kókusz képéhez, hanem focilabda nagyságú gömbszerű zöld valami.
Vacsi után (találtunk egy hivatalos váltót, ott már rendesen váltottak) visszamentünk taxival a hotelhez, de a taxisokkal vigyázni kell: óra nincs és ez a gyerek a háromszorosáért akart vinni minket először, de szvsz még így is jó üzletet csinált.
Amúgy az üzletek arik, de kb. mindenhol ugyanaz van, ruhák, ékszerek, pénisz formára megcsinált fa fogójú sörnyitó, táskák, másrészt egyfolytában be akarnak rángatni az üzletekbe. Ezt mondjuk már fél óra után utáltam.
Ma reggel bementünk a hotel shuttlejével megint, hogy akkor most óceánpart. Úsztunk egyet, holott tilos volt éppen arrafelé, mert a turisták 80%a ausztrál szörfös és telibe ott szörföztek, aztán… hát jött a nap, de remélhetőleg az év legszarabb momentuma. Marci megállt fotózni egyet, ahogy kijöttünk a strand kapuján (vannak ilyen bali kapuk, tök jól néznek ki, mint egy félbevágott szobor két fele és közte kell bemenni), én őt akartam lefotózni, amikor a fal mögül (ami lezárja a strandot) előkóválygott egy nagyon beállt fazon és telibe leköpött. Fél méterről, az arcomba, olyan szétspriccelőset. Nagyon előjött az érzés, de nem ütöttem meg (pár hónapja újra kezdtem a korábban félrehagyott kung fu tanulmányaimat). Lefutott bennem, hogy ha elesik (láttam, hogy nincs magánál) és a betonon bevágja a fejét és akár pechesen esik, megsérül, akár meghal, engem vesznek elő. Nem vicces lehetőség abban az országban, ahol drog behozataláért halálbüntetés jár. Belegondoltam, hogy ha megtépem csak és nekem jön valami helyi megvédeni a honfitársát, mit csinálok, illetve a nyakamban lógott a fényképező, így hagytam a fenébe. Pityeregtem egy sort, megmosakodtam és ennyi, ő meg elmászott az ellenkező irányba. Marci felajánlotta, hogy utána megy és megtépi, de most őszintén, semmi értelme nem lett volna. Azt se tudta, hogyan kell egyenesen menni.
Elmentünk egy csodaszép helyi plázába körbesétálni, ettünk egy fagyit és visszasétáltunk a hotelbe, hogy megpróbálunk egy helyi sofőrt keríteni. Állítólag nem túl szerencsés itt az autóbérlés és szvsz nem is a legveszélytelenebb dolgok egyike.
Találtunk még visszatérés előtt egy tök jó kis éttermet, hencsis helyen ebédeltünk nagyon finomat, banánital meg kardhal, csirkés görög valami meg egy tonhal grill steak, teljesen jó áron. Ezután betértünk egy végre nagyon kulturált szalonba és kértünk egy-egy lábmasszázst. Happy finish csak annyiban merült ki, hogy darabja 1200 forint volt, de kellemes volt, csak legközelebb a lábszárunk helyett megkérjük majd, hogy többet nyüstöljék a talpunkat 🙂
Kiderült, hogy 300.000.- rúpiáért elvihetjük a hotel sofőrjét 5 órára, mindenhol megvár minket, a végén jött is velünk legtöbbször. Először elmentünk egy eldugott kis strandra, aminek nem találom a nevét, de délen van, Uluwatutól északra, ott strandoltunk egyet, majd kiderült: nincs meg az útlevelem. Sokáig nem volt térerő, aztán a sofőrnek sikerült felhívnia a szállodát és feljöttek a szobánkba és kiderült, hogy egy számomra kiesett pillanatban kitettem az asztalra és csak az enyémet. Azért nem tetszett az a képzeletbeli forgatókönyv, hogy akkor most eljutni Jakartába és szerezni nekem egy papírt, amivel nem visszarepülhetek Tokyoba, hanem csak hazafelé és egy vagyon a móka. Ez teljesen hazavágta volna az utat.
Ezután elmentünk Uluwatuba, ahol a változatosság kedvéért majmok vannak, meg az Uluwatu templom, amihez nem lehet odajutni rendesen. Volt egy szép sziklás tengerpart, meg egy (itt) kisebb vagyonnak számító belépőért indonéz táncbemutató, de mi inkább visszahozattuk magunkat a városba és Jimbaranban éppen naplemente előtt értünk a tengerparti vacsihelyünkre. Amikor azt írom, tengerparti, valószínűleg senki se arra gondol, amit mi láttunk ott, a homokba voltak kitéve a strandra az asztalok meg a székek és onnan néztük a naplementét 🙂 Ehhez képest a vacsora nem volt rémes: garoupa hal, amit sokkal drágábban ettünk Kualában véletlenül, meg tintahal, üdítők, rizs, valami tojásleves és kis gyümi desszertnek, ehhez kapcsolva a strandos hely, a naplemente és a végefelé bali táncbemutató volt összesen kettőnknek 8000 forint. Ennél kevesebbért is sokkal többet kérnek a Balatonnál egy tóra néző étteremben szerintem.
Visszajöttünk a hotelbe és miután kialkudtunk a holnapi sofőrrel (a mainak szabadnapja lesz sajnos) a fuvardíjat, most csendesen üldögélünk a zuhany után, de már 11 óra, szóval hencsizni kéne, csak beteszem a képeket 🙂
Holnap egész napos kirándulásra megyünk a szigeten, kis strandolással, kis vulkánnal, némi templommal, tóval, majmokkal, lesz minden, mint a búcsúban.