Nagyon korán kezdődött ez a nap, ennek megfelelően 5-kor keltünk, hogy elérjük a 6-kor induló vonatunkat, amivel még 8 előtt Agrába érhetünk. A vonat nem volt nagy extraság, viszont kaptunk enni oda is és vissza is. Az első sokk az agrai vonatállomás előtt ért.

Tudtam, hogy Indiában van szemét, tudtam, hogy jelentős problémát okoz a túlnépesedett országnak a megfelelő csatornázás. De az, hogy a világ egyik nagyon fontos látványosságához vonattal érkezve az ablakon kinézve azt lássam, hogy vagy 25-30 ember éppen guggolva a dolgát végzi 5-15 méterre a mi vonatunktól, az felháborító és gusztustalan. Az ilyen szintű igénytelenség, nemtörődömség és szó szerint a dolgokba való beleszarása az embereknek vezetett oda, hogy úgy néz ki az ország, ahogy. Hogy az egykori fővárost se tiszteljék, valamint a turistákat se (tömve volt velünk a vonat), akiknek nagyon sokuk a komplett család megélhetését köszönheti, az egyszerűen példátlan. Fel kellene fogniuk, hogy nem csak maguknak tesznek rosszat hosszú távon azzal, hogy magas a fertőzések veszélye (mondjuk elég sokan túlélnek mindent közülük, ahogy elnézem a népességi adatokat), hanem ahogy most én is, úgy minden turista elmeséli ezt otthon és senki se pozitív felhanggal. Rengeteg ismerősöm volt úgy vele, amikor meséltük, hogy jövünk ide, hogy semmi pénzért nem jönne. És tudjátok, mit? Megértem őket. Néha hazamennék. Az, hogy az ember folyamatosan azt figyeli, hol fogják átvágni, lehúzni, hogy az itteniek hírből sem ismerik a szivesség fogalmát (később lesz szó erről), hogy szemét van, tolakodóak, folyamatosan jönnek és csacsognak vagy eladnának valamit, egy fél óra nyugalma nincs az embernek. És akkor még egy szót se ejtettem a szemétről.

A jegy egyébként egy főre oda-vissza kb. 8ezer Ft, amiben benne van utanként egy flakon víz, odafelé egy keksz és üdítő is, tea, kávé és oda egy reggeli, visszafelé egy vacsora (olyan, amilyen). A vonat tűrhető, aki a magyar vonatokon szocializálódott, annak nagyjából rendben lesz, ha nem figyel arra, hogy az indiaiak mennyit böfögnek, hangosan játszanak a telefonjukon, vagy simán csak tolakodva közlekednek (mondjuk ez mindig, mindenhol így van). Kevesebb, mint 2 óra alatt ott van a vonat, ami figyelemre méltó annak tükrében, hogy autóval legalább kétszer ennyibe kerül és kétszer ennyi az idő is, amit úton tölt az ember (bár mobilisabb).

Amint megérkeztünk az állomásra, ránk zúdult a siserehad. Még bent észrevettük, hogy két sorral mögöttünk két japán srác ült, akikkel leálltam csacsogni, így mire a taxisok letámadtak minket, már tisztáztuk, hogy egy irányba megyünk (plot twist: a Taj Mahal felé), ezért olcsóbb, ha együtt megyünk. Az is hamar kiderült, hogy jó messze vagyunk, jó lesz a taxi. Először egy pasi bizonygatta, hogy ő taxis, de semmiféle papírt nem tudott adni nekünk, csak hogy ő visz. A kocsihoz érve kiderült, hogy a kocsi nem taxi és semmiféle igazolványt sem tudott bemutatni. Jött a következő, ő már az igazolványát mutatta (bár photoshopban kb. tíz perc alatt összedobok én is egy ilyet és akkor még meg se erőltettem magam) és mutatta azt az árlistát, amit láttunk a prepaid taxi standjánál (ahol nem adtak papírt egyébként, holott korábban mindenhol), ennek alapján megbeszéltük, hogy négyen összesen egy ezrest fizetünk neki, amiért cserébe hoz-visz egész nap és megvár minden látványosságnál, plusz hozzá a parkolások. Azt mondta, egy-egy parkolás 40-50 rúpia lesz kocsinként. Odamentünk a kocsihoz, beszállt, mi is beszálltunk, majd mikor beindította a kocsit, kiszállt és beszállított egy bácsit, aki alig beszélt valamennyit angolul és fogalmunk sincs, hogy ki volt ő (természetesen igazolvány sehol). Komolyan, mindenhol az átbaszás megy. Elmentünk a Taj Mahalhoz, ott mondta a parkolást, de mondta, hogy majd utána fizessük ki, megbeszéltük, hogy két órával később találkozunk egy fix ponton.

Elindultunk befelé gyalog, azonnal ránk repültek, két fehér és két japán fényképezőgépekkel, nyerő kombó. Elértünk nagy nehezen a jegypénztárhoz, ahol megvettük a jegyeket, szerencsére megoldottuk kártyával. Itt kószáltak igazolvánnyal a nyakukban helyi dolgozók és elmagyarázta az egyikük, hogy jár egy üveg víz és egy lábvédő, amit a cipőre kell húzni majd beljebb. Azt is elmondta, hogy jár egy vezető ingyen a jegyhez, aki elmagyaráz mindent. Itt még nem volt nagy gond. Bejutottunk, a vonaton kapott kekszet kidobatták (direkt elraktuk későbbre), azt nem lehet bevinni. Elvileg nagy hátit se, azt kidumáltuk. Két biztonságin kellett átjutni ahhoz, hogy bejussunk. Jelzem, azért egy icipicit lehetne szebb a belépőjegy, tekintettel arra, hogy ennyire drágán sehova máshova se mentünk be még az országban. A jegy egyébként később valamennyi kedvezményt biztosít több helyen, de lássuk be, szerény vígasz az, hogy elengednek 10 rúpiát, amikor itt egy ezrest kell fejenként letenni.

Már a bejáratnál zsibbasztott a vezető, hogy ő megmondja, honnan fotózzunk és mit. Ahogy haladtunk beljebb, egészen extrém módra váltott, a japán srácokat elkezdte pózoltatni jobbra-balra, hogy így üljenek egy padon, úgy tartsák a kezüket és szinte sértődöttnek tűnt, hogy mondtuk, mi nem szeretnénk igénybevenni fantasztikus fotós és fsszisztensi szolgáltatásait. Mi csak szerettünk volna bemenni és élvezkedni, fotózni, de a bejáratnál még azt hittük, mindenki mellé ki van rendelve egy vezető, csak bent derült ki, hogy ez nem igaz, itt is le akartak húzni, hogy majd a négy balek fizet a végén (persze, ingyenes…).

Bejutottunk szépen, a hely rendben van, kifejezetten szépen tartják, nincs szemét sem, van viszont rengeteg japán turista, szóval jó érzés volt. A belső térben elvileg nem szabad fotózni, gyakorlatilag ez senkit se zavar szinte. Bent már megemlítette a vezetőnk, hogy a végén bevisz egy boltba és hogy nem kell izgulni, ez állami kézben levő bolt, nem fognak átvágni. Ahum, mert amúgy sokat tesz az állam azért, hogy ne lehessen átvágni a turistákat.

a Photoshop jó haver, ha kell egy tökéletes kép állványok nélkül egy-egy épületről 🙂

A végén valóban bevitt a boltba, meghallgattuk, hogy milyen méregdrágáért vehetünk soha többet nem használt márvány poháralátéteket, majd elmentünk. Kifelé még mantrázta párszor, hogy akkor itt az ő munkája véget ért, természetesen pénzt várt, épphogy a kezét nem nyújtotta felénk. Rossz lóra tett, mert a japánok se gondolták úgy, hogy extrán fizetni kellene azért, hogy dolgozott (Japánban ismeretlen a borravaló intézménye, mindenki kap fizetést és ha nem tetszik, dolgozzon máshol az illető), hiszen ő hangoztatta az elején, hogy ingyenes a dolog, mi pedig túl sokat szocializálódtunk Japánban, így szintén úgy gondoltuk, hogy ha ezért őt az állam fizeti, akkor nem kell még nekünk is a zsebét tömni, pláne, hogy alig lehetett érteni az angolját, sokszor feltartott és nem vette figyelembe, mi merre szeretnénk menni, pedig nem volt kötelező út bent, amit csak úgy lehet bejárni, teljes szabadság volt.

A mosdó közepesen volt tiszta, egyszer túl lehet élni. Kifelé menet láttunk lovakat, bár ne láttunk volna. Összeegyeztethetetlen számomra az, hogy megy a világ felé az, hogy a tehén szent állat, meg látszólag sok a vega (mégis rengeteg embert látunk nem vega ételt rendelni), mert ők aztán úgy tisztelnek minden élőlényt, közben pedig az annyira szent teheneiket arrébb zavarják bottal és azok a szemétből próbálnak valami ételszerű dolgot kiszedni. A lovak ennél rémesebben néztek ki sokkal és ők kocsi elé voltak fogva. Többet néztem később mozgás közben és nem elég, hogy csontra le vannak fogyva, sántítottak valamelyik lábukra. Az egyiknek öklömnyi sebek voltak a két elején, annyit tett csak érte a hajtó, hogy le voltak fertőtlenítve. A turisták is szégyellhetnék magukat, hogy ilyen lovak kocsijára felülnek. Egyébiránt van ingyenes golfautó, amit igénybe lehet venni a Taj kijáratától a parkolóig, semmi szükség a lovakat kínozni, valamint ennyire rongyosan egy ló sem néz ki sem Bécsben, sem Budapesten, mint ezek a szegények voltak és valahogy nagyobb összegben mernék fogadni, hogy többe kerül otthon minden engedély meg a kaja is nekik, mint itt.

Innen átmentünk a Baby Taj-ként becézett másik sírhoz. Igaza volt Szirmai Gergőnek (Hollywood Agency), nulla infó van kitéve arról, hogy mik ezek, mit kell nézni, meg úgy egyáltalán, hol vagyunk. Ez is aranyos hely, de ez már kezd leépülni.

Elvitt a bácsi minket a folyó túloldalára, mondván, benne van az árban, megnézhetjük a túloldalról a Taj Mahalt. Azt elfelejtette mondani, hogy fegyveres katona őrzi a folyópartot, a közelbe se lehet kimenni, fotózni lehetetlen. Mondjuk legalább láttunk vicces kecskéket.

A következő a helyi Vörös Erőd volt (van más városokban is), ami hatalmas komplexum, kell idő bejárni. Egy része le volt zárva, de amúgy nagyon megéri bemenni. Itt már nem kértünk a vezetésből, de mondjuk ingyen sem volt.

Nagy nehezen elmutogattuk a bácsinak, hogy vigyen be minket a piachoz, ott kitesz és aztán visszajön 5-re, hogy kivigyen az állomásra. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy az csak 1,5km, gyalogoljunk (40 fokban, fotós cuccal), mert ott ő nem tud parkolni, baromi lassan értette meg, hogy addig mehet, ahova akar, akár dolgozhat is 3 órán keresztül taxiként, minket az se érdekel, de gyalogolni nem akarunk azokután, hogy elvileg ott van egész napra a taxink. A belváros khm… érdekes. Szerencsére ritkábban látnak fehér embert, ezért beljebb nem akarnak annyira ránk nyomni mindent, hogy vegyünk valamit náluk. Volt itt egy mecset, oda be akartunk menni, Marci viszont rövidnaciban volt. A mecsetet egyébként éppen felújították és nem is volt nagy eresztés, mondta Marci, hogy kint megvár minket, menjünk be, de mutatta egy pasi, hogy ad kendőt neki. Adott is, ezért is pénzt várt. Amikor kifelé jöttünk, kifejezetten bunkón tolakodtak már. Alapból alig téved be valaki oda, nem is nagyon van mit látni, de itt jön elő az, hogy a szivesség szót nem ismerik. Egy kendőt ad a közös készletből 10 percre és azért is fizessünk (más templomokban, szent helyeken alap volt, hogy kaptunk ingyen takaró dolgokat, ha szükséges volt).

Teljesen el voltunk keseredve, hogy mit csináljunk még ezekután, mert a központ sokkal lepukkantabb volt, mint azt reméltük India egyik legfontosabb városában, ahol több ezer turista fordul meg naponta. Még három óránk volt, amit ki kellett tölteni valahogy, úgyhogy nekiálltunk éttermet keresni a városban. Nem volt egyszerű menet, de találtunk egyet eldugva, a piac közepén. Körben csak helyiek ettek, nem nagyon furcsálltak minket. Kb. 2ezer forintból kajáltunk meg négyen úgy, hogy innivalót is kértünk.

Még sétálgattunk a piacon, vettünk némi édességet (ez nagyon rossz döntésnek bizonyult később, a képeken látszik, kézzel adták ki), de mivel gyakorlatilag addig ültünk az étteremben, amíg maguktól nem hozták oda a számlát (gyk. ki nem akartak dobni), ezért egész jól elment az idő. Visszamentünk az állomásra, ami nem lett szebb estére.

A vonaton történt viszont egy érdekes dolog. A hely, ahol ültem, ablakhoz szólt, le volt húzva a redőny. Felhúztam és rettenetesen koszos volt. Ez egy ilyen szembenézős-asztalos hármas hely volt, ült még ott egy öltönyös férfi. Látta, hogy előveszem a nedves törlőkendőket (nagyon hasznos, senki se induljon el nélküle ide, még jobb, ha antibakteriális) és néggyel nagyjából lepucolom az ablakkeretet. Azt mondta, hogy ne dobjam ki semmiképp azokat a papírokat, amivel takarítottam és elviharzott. A takarítóhoz ment és letolta őt, hogy milyen munkát végzett. Az magyarázta, hogy de le volt húzva a redőny, ezért alatta nem számít, de ahogy az kinézett, szerintem hetek óta volt lehúzva. Ráparancsolt, hogy takarítsa le még egyszer, ez nem az én dolgom, mint fizető utasként és utána kidobatta vele a használt papírokat is. Mondtam neki, hogy Indiának több ilyen emberre lenne szüksége, mint ő.

Beértünk Delhibe és a japánokkal együtt kibuliztunk egy “olcsóbb” (= nem annyira lehúzós, mint a többi) tuk-tukot és hazaérve beájultunk az ágyba.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *