Szerdán felhős volt az ég, de Kunio levitt minket az Enoshima sziget közelébe, ahonnan már besétáltunk. Az volt a kósza gondolat, hogy bemegyünk, megnézzük a világítótornyot, amiről tudtunk, hogy van, aztán megyünk Kamakurába. Meg ahogy azt elképzeltük 😀 a sziget konkrétan olyan, mintha egy icipici Japánt akartak volna csinálni itt, csak Császári Palota nem volt. 1000 yen a napijegy, ezért bemehetsz mindenhova (vannak tempik, mondjuk azok ingyenesek, mivel hegyes az egész, használhatod a mozgólépcsőket és van barlang, meg a világítótorony, ami azóta kilátóként is üzemel), naponta többször is.
Jól megnéztük a tempiket, nem kúsztunk fel még egy másik helyre megrángatni a szerelemharangot. Volt pár macska, valami meditálóterem ronda mérges istenekkel. Akkora pókok voltak az egész szigeten, mintha Pókember elkapta volna Godzillát egy körre. Nem mondom, hogy nem para, ha a fejed felett lógnak a hálóban. Nekem mondhatják, hogy nem támad meg, én azt tanultam, hogy pókban, nőben sose bízz meg.
A világítótorony egy nagy virágoskert közepére nőtt, ahol azt láttuk, hogy valszeg a yokohamai elmaradt fényességes ünnepünk miatt (naná, hogy amiatt) lesz valami ilyen kis mécseses kivilágítós ünnepecske (nem ússzuk meg a mécseseket, pedig nem ünnep a Halottak napja). Na ekkor úszott el teljesen Kamakura aznapra.
Elmentünk egy fasza kis óceánparti barlangba, ahol elmerenghettünk a környékbeli tsunami-táblák jogosságáról (a barlang tengerszint környékén nyílt és onnan csak lefelé mentünk, egy közepesebb vihar a tengeren és nem megfulladunk, hanem a tengervíz nekivágja az okos kis buksinkat az egyik barlangbelső sziklának, ahol úgy loccsan szét az agyunk, ahogy a lazacikra szokott a fogaim között). Ahogy elnéztük egyébként, a környéken láttak már tsunamit, vagy csak úgy vannak vele, hogy jobb félni, mint megfulladni. Tele van a környék oktatótáblákkal, hogy merre tartsunk, ha gond van (persze Godzilla esetére semmit se mondanak), merre vannak biztonságos helyek, boltok, mi a legközelebbi magaslati pont és várhatóan meddig önti el a víz a környéket. Csodálatos, ad egyfajta para extrát az ember életéhez (még Kunio hűtőszekrényére is egy ilyen térkép volt kitéve).
Ettünk napközben kishalas szenyát, amiből kikacsintgattak a kis rohadékok, meg polipos hotdogot (utóbbi curry-s volt meg csípős, úgyhogy feladtam). Volt ilyen csemege, papírmasénak kilapított polip. már sajnálom, hogy nem próbáltuk ki (és itt volt először utcai árus, aki pálcikára szúrt tintahalat meg polipot árult).
Az utcán csak úgy hevertek a kagylók, hoztam is magammal (a sznob banda meg vásárolhatott magának a boltban párat, azok meg is voltak pucolva).
Késő délutánig sétálgattunk, aztán megnéztük a fényességes ünnepet. egész fasza volt, bár őszintén szeretném tudni, mit csinált a világítótorony mellett egy komplett indián sátor berendezve és körberakva mécsesekkel. Ott fotózkodtak a japánok (hagyjuk, hogy mivel hátulról jött a fény, milyenek lettek a képek), volt egy nagy piros szívecske meg ilyenek.
A naplementét (nem is volt napsütés, miről beszélek itt) a toronyban vártuk meg. Szerintem nem normális, ha elkezd mozogni a torony, remegni a képek, amik 4 oldalra kifeszítve vannak oszlopok közé. Gyk szerintem földrengés volt. Marci szerint sok volt az ember. Kételkedek, de mindegy. A torony remegett.
Késő estig dolgozott Kunio, úgyhogy sétáltunk egyet ott Enoshima környékén, majd bementünk a helyi híres kis vonattal, az Enodennel Fujisawába, hogy az nagyobb állomás, majd rendkívül hangulatosan 1,5 órán át november 5-én karácsonyi dalokat hallgattunk egy KFCben. Nem mondhatja senki, hogy nem kezdenek időben gyúrni az ünnepre 🙂
Csütörtökön úgy gondolta az időjárás, hogy mivel jobban lettünk, küld egy kis esőt is, persze ezt akkor találta ki, amikor már lementünk az Enodennel Hase állomásra, ahol van egy buddhista szentély meg egy nagy Buddha-szobor. A vicc az, hogy mellé meleg volt és sok ember is. Mindenhol iskolai csapatokba botlunk, akiknek feladatai vannak a kirándulások alatt. Hogy nekünk miért nem volt ilyen törióránk soha, azt nem tudom.
Két gyerekcsoport megállított minket, az egyik csak tényképet akart velem, aztán amikor észrevették, hogy Marci röhög a markába és nekiáll ő is fotózni engem a mazsolákkal, akkor őt is odazavarták mellém. A következő csapat már elmondta, hogy angolt tanulnak (amúgy jobb volt a kiejtésük, mint sok felnőtté) és kikérdeztek, hogy honnan jöttünk, turisták vagyunk-e, illetve csinálhatnak-e velünk fényképet. Gondolom, ez is iskolai projekt volt, mert valami lapról olvasták. Mindenesetre ha külföldieket gyűjtöttek, mint mások a lepkéket, akkor boldogok lehettek, előttünk sok külföldi nem volt, a fényképezkedés után viszont beállított egy izmosabb amcsi csoport.
Itt is volt egy barlang, hobbitokra tervezve (Marcinak értek a járatok úgy a köldökéig). Lehetett venni kis gipszbabákat, amikre ráírja az ember a nevét és kiteszi. Nem tudom, mire jó, én inkább elhoztam az enyémet emlékbe 🙂
Egyre rondábban esett, de elmentünk a Buddhához is, itt volt két sarokra. A belépőt mindenhol szinte becsületkasszaként csinálják amúgy, nincs komoly ellenőrzés. Komoly 20 yenért be lehet menni a szobor belsejébe is, mondjuk kb. ennyire is izgalmas.
Korán befejeztük a napot, ettünk 3 crépest, ittunk teát, aztán kiraboltunk egy 100 yenes boltot, majd hazamentünk és csináltunk instant vacsit meg néztük a kretén reklámokat a TVben. Kunio és a barátnője is ritka későn értek haza, de tudtuk ezt előre.
Pingback: FAQ @Japan | Jelszó: Japán
Pingback: Japán – általános bemutató | Japán – magyarul