Mi nem tudunk csak úgy egyszerűen utazni, az a kivétel, amikor csak úgy kimegyünk a reptérre, bejelentkezünk, feladjuk a csomagot és repülünk (valamint oda érkezünk, ahova akartunk). Reggel kimentünk a Tokyo Haneda reptér belföldi termináljára, ami nekem a világ egyik legszebb terminálja, pedig jártam már harmincvalahány reptéren. Mentünk egyből feladni a csomagokat és ez volt a szerencse, hogy volt csomag, amit fel akartunk adni, mert nem tudom, hogy szálltunk volna fel egyébként mindketten. Azt írta korábban a honlap, hogy nem kell online becsekkolni előtte, automatikusan megteszi a rendszer helyettünk. Az én jegyemmel nem is volt semmi gond, de Marciét nem találták.
Ott volt előttük a papír, amit tegnap nyomtattunk ki a saját rendszerükből (ANA), de nem volt ott a jegye, mintha törölte volna valaki. Korábban volt egy olyan dolog még otthon, hogy Marci új útlevelet kapott, ezért telefonáltunk a londoni ANA irodába, hogy írják át. A lányka szerint ez meg is történt, minden rendben (végül egyébként útlevelet még csak nem is kértek, pedig a honlapon az áll, hogy a kimenő repjegyet is be kell mutatni). Na most úgy fest, ez lehetett a bibi, hogy az új útlevélszám miatt nem csekkolta be őt a rendszer. Nagy nehezen megoldotta valaki ahelyett a kezdőnek látszó lány helyett, akihez kerültünk, ekkor viszont az a gond lépett fel, hogy mivel az ő helye elszállt, ezért nem egymás mellett ültünk. Mondtuk, hogy ez nem móka, oldják meg. Elraktak minket a gép közepébe egymás mögé, ami még nem lett volna olyan vészes, de mindkettőnket a C ülésre, ami azt jelenti, hogy egyikünk se lát ki az ablakon. Na mondom, ilyet nem játszunk, hibáztatok, oldjátok meg. Nem a mi sarunk, hogy nem lehet online megcsinálni a becsekkolást, akkor az ő dolguk az is, hogy megoldást találjanak. Átraktak akkor az eredeti 16B-re engem vissza, de Marcit a 18C-re. Gyönyörű helyzet, ez egyre rosszabb 😀 Ekkor már igencsak pörgött az idő, menni kellett volna be a biztonsági kapun. Nem engedtünk a szituból, nem akarták a 16A-n ülő férfit elültetni Marci új helyére, inkább ahhoz ragaszkodtak volna, hogy mi üljünk külön. Nem értem, miért nekünk kellene nagyobb kellemetlenséget okozni, de ők ezt tették volna. Végül valahogy rájöttek, hogy van két egymás mellé és ablak mellé szóló hely a 11. sorban, oda kerültünk jogerősen, mehettünk a secu kapuhoz. Itt szóltam egy alkalmazottnak és ő adott nekünk olyan jegyet gyorsan, amivel mehettünk az elsőbbségi beszálláshoz, majd ott is még rájuk szólt, hogy minket toljanak. Na ehhez képest Marci táskáját visszarendelték egy extra körre, hogy pakolja ki jobban. Tudják ezek, hogyan kell kimaxolni a rendelkezésre álló időt, az tuti 😀
Bejutottunk végre, aztán fel a gépre, majd kiderült, hogy a bejáratnál levő sor a miénk, tehát gyakorlatilag vagy két méteres lábterünk van. Ez volt a kompenzálás a Turkish Airlines lábteréért. A kaja meg a másik irányba kompenzált: majdnem 3 órás repülés alatt képesek voltak egyszer innivalóval körbemenni és ingyen ennyi volt. Inni kaphatott még az ember, ha kért, de egy nyomorult szendvicset nem voltak képesek adni. Általában ez ugye nem gond, mert basszus, ennyit kibír az ember kaja nélkül, de mi rohantunk, reggeli gép volt, azt gondoltuk, hogy kapunk reggelit egy nem fapados járaton. A KLM és társaik ennél sokkal rövidebb (Budapest-Amsterdam) járatokon is adnak legalább valami kis szenyát.
Nahába érkezve arcon csapott minket a páratartalom. A meleg is sokkal melegebbnek hat itt, de éjjel is rövidnaciban, pólóban lehet sétálni, állat hely. Egy helyi erőt megkértem, hívja fel nekünk az autókölcsönző céget, hogy kapjanak fel, várjuk őket a megbeszélt találkahelyen (ingyenes buszuk van a reptérről az irodába). Meg is lett, betuszkoltuk a csomagokat és mentünk az irodának becézett raktárba, ahol életem legkomolyabb japán nyelvi nehézségével találkoztam: kitölteni egy teljes autókölcsönzős papírt japánul, majd biztonsági instrukciókat és szabályokat átbeszélni és átvenni egy autót. JLPT meg a f.szom 😀
A kocsi egy majdnemfekete, kicsitlilás kicsitbarnás kicsitbordós Nissan March (belpiacos). A velünk töltött négy napra a beceneve “Miss Március” lett 🙂 Egészen az első sarokig jutottunk, ahol az eddigi legnagyobb élelmiszerboltot láttuk evör (Marci átszámolta, négy hónapot voltunk ezzel az úttal együtt csak Japánban), valamint mellette egy Daisot, szóval mentünk vásárolni 🙂 Istenem, micsoda kaják voltak, meg micsoda dolgok, úúúú, ha ez a pokol, akkor láncoljatok a falhoz 😀 Felvásároltuk a fél boltot. Volt a boltban egy kebabárus, meg Super Marios csokinyalóka, fincsi halak, meg a szokásos furcsaságok.
Nahában jó nagy dugó volt, jól jött, hogy vettünk enni- és innivalót. Megtaláltam véletlenül a navigáción a rádiót (van benne ugyan angol nyelv, de annyira megy neki, mint azoknak, akik programozták), szóval eltöltöttük azt az egy órát. Kiérve a városból Onnában találtunk egy parkot és ott megettük a kis kajcsinkat.
Csorogtunk szépen felfelé az 58as úton, betértünk egy csicsa épülethez, ami mellett a tengerparton volt egy kis kávézó, itt ettünk egy sütit és egy kávét. Továbbra sem tanul meg senki itt angolul (megjegyzem, az ANA reptéri alkalmazottai közül egy beszélt kellemes közepes angolt, egy kevesebbet, egy meg semmennyit).
Nagonál már látszott, hogy esni fog, legalábbis ronda esőfelhők gyülekeztek. Megnéztük a nagoi kastély maradványait (bár gyanakszom, hogy nem az egészet néztük meg), fotóztam virágokat, miegymás. A hegyi kilátóról kilátás híján lemondtunk, rögtön a hotelbe jöttünk. A navi (GPS) egy küzdés volt, menet közben hiraganákat gépelni… Persze, hogy nem figyelem rendesen, ahogy a mellékelt képből látszik is. うわてん lett volna a név helyesen, csak eggyel ütöttem mellé és természetesen ötlete se volt, hova menjünk.
A mai hotelünk hogyismondjam… erős kihívásokkal küzd a külcsín tekintetében. A főépületet renoválják, teljesen fel van álltányozva minden oldalról. Különálló kis házak vannak, azoknak az egyikében kaptuk meg a tengerre néző szobánkat. Akkora szoba, mint más japán ismerősnek a komplett lakása. Régi ez is, ahogy általában minden Japánban, de legalább dolgoznak rajta. Alig van ember rajtunk kívül. Egy kis japán oldalon lőttük (Rakuten), ahol persze szó se esett arról, hogy munkálatok folynak.
Este elindultunk, hogy akkor mi most eszünk. Kihalt minden, de zene azért szól, avagy tele van temetővel a környék (tényleg), ezért lehet annyira hullaszag. Legalább nem túl zavaros a közlekedés 😀 Beugrottunk egy kempingbe is, ilyet nem láttunk még Japánban, de annyira nem lepett meg (éttermet reméltünk bent). Végül egy környéken volt 5 étterem egymás mellett, kiválasztottuk a legfurcsábbat: teknőskajás étterem volt a mai soros. A következő képeket csak az erősebb idegzetű olvasóknak javaslom (mindazonáltal elég uncsi a teknőshús, kipipáltuk, de teljesen a listám alján marad).
A nap megkoronázásaként jöhetett egy kisebb bolt, mert csokira mindig van hely. Hát itt van más is: arcra való borotva nőknek, illetve egy átlagos élelmiszerboltban egy raklapnyi szexuális segédeszköz (a zöme műp.nci pasiknak, vagy aki akarja).
