Az első japán napunk a visszatérés után nem volt annyira zúzós, mászkáltunk kicsit a városban, de látnivalót alig néztünk meg, shoppingolgattunk egyet. Zuhogott nagyon az eső.
A délelőtt azzal telt, hogy visszaváltsuk, ami maradt Anikónak taiwani dollár, aztán az Akihabarára mentünk. Végre bejártuk a Don Quijote üzletét és vettünk pár dolgot. Folytattuk a vásárlást némi csokival, az mindig kell, illetve néztünk sampont, balzsamot (itt valahogy jobbak).
Délután elugrottunk a koreai negyedbe, hogy bevásároljunk arcmaszkokból és egyéb koreai kencékből, így megspórolva a netes rendeléssel keletkező postaköltséget is. Meg amúgy is, a koreai negyed egy vicc. Nagyon rossz, de vicc 😀 Jó, nem akarom magamara haragítani az olvasók kpop-rajongói részét, maradjunk annyiban, hogy eltér az ízlésünk és engem nem vonz, hogy kpop sztárgyárból kiesett hormonzavaros férfi-nő izének a fejével díszített legyezőt vegyek. Aztán kinek mi ugye.
Este felmentünk a Metropolitan Building kilátójába, ahol több csalódás ért egyszerre. Egyrészt az emelet nagy részét elfoglalja már több mütyürbolt, illetve egy étterem, másrészt borzalmasan sokan voltak és alig egy tucatnyi ember tud rendesen leülni, de ők se látják a kilátást, nem a szélére tették az ülőhelyeket, nehogy az ember csak úgy fogyasztás nélkül élvezhesse a helyet. Van viszont ez az új puccos étterem. A külső részén semmiféle kiírás nem tiltja, hogy leüljön az ember a fal tövébe, mi is így tettük, ahogy mellettünk még vagy húsz ember. Egyszercsak kiviharzott az étterem japán vezetője és minősíthetetlen stílusban elkezdett kiabálni, hogy Stand up! – na most én értem. Van egy étterme és nem akarja, hogy ott csövezzünk. De ezt egyrészt le lehet kommunikálni normálisan is (kitéve kezdésnek egy táblát, hogy tilos ott a földre ülni (ami nem mellesleg nem az étterem területe már), másrészt akkor is lehet normálisan szólni az emberhez. Azért van ott az az étterem, mert van a kilátó (rendben van, hogy ingyenes, de ez nem rajtunk múlik). A kilátóban azért nyílhatott étterem, mert sok az odalátogató turista és megéri. Na most ezekre a turistákra ráugatni, mintha a kutyáink lennének, nem túl illedelmes dolog, de szakmailag mindenképpen kifogásolható. Jelezni fogom az étterem vezetőségének, mert ilyen szinten prosztón megnyilvánulni még Japánban nem hallottam senkit és ez nagy szó.
Az utolsó nap reggelére összepakoltunk, ledobtuk a hallban a csomagokat és egyből mentünk fel vonattal végre Nippori állomásra. Nagyon régen, évek óta rajta volt a bakancslistán a hely, ami végül a cserivirágok kivételével elég nagy csalódás volt. Találkoztunk Diával és a férjével, Erikkel, akik Tōkyōban élnek már két éve. Na ezt a találkát is legalább azóta tervezzük 😀 De most sikerült, ha nem is zökkenőmentesen. A cserifák nagyon szépek voltak a környéken, más kérdés, mennyire morbid egy temetőbe menni virágzó cserifákat csodálni.
Beültünk egy helyi donosba, ahol megint (újra, végre) finomat ehettünk és utána lesétáltunk a Nezu szentélyig. Egyre kevésbé mozgattak minket már az ilyen helyek, azt hiszem, kezdünk túlcsordulni, ráadásul mindenhol hasonló képeket csinálok. Innen lesétáltunk az Uenoba, ahol ahhoz képest, hogy hétfő délután volt, bődületes mennyiségű ember nézte a cserivirágokat és nem csak japánok voltak. Helyet leülni találni lehetetlen lett volna, de az időjárás se volt a haverunk, így nem erőltettük a dolgot. Az Ueno állomásnál elváltunk Diától és Eriktől, hogy mi még csapassuk, amíg lehet 🙂
Délután lementünk Shinjukura, ahol rádöbbentem, hogy valahogy az utolsó napjainkat mindig itt töltjük, a fene érti, hogy miért. Mondjuk ha költöznék valahova Tōkyōba, akkor ide nagyon szívesen jönnék. Innen lementünk a Harajukura, hogy ott van a legnagyobb Daiso (a 100 yenes bolt), 4 szintes. Na most itt ami van, az félelmetes. Az utóbbi időkben azon túl, hogy háromszor annyi turista jön már az országba ahhoz képest, ahogy kezdtük, ráadásul rájöttek, hogy az ilyen Daiso üzletekben rengeteg ajándéknak megfelelő vackot lehet kapni, illetve konyhai felszereléseket és édességet is. Ennek megfelelően mind a 4 szint olyan szinten tele volt, hogy én még életemben ilyet nem láttam, egy idő után több embert nem is engedett be a biztonsági őr és sávokat tartott szabadon a kasszáknál, hogy haladni is lehessen.
Ettünk még egy crépest, csináltunk életünkben először purikurát, aztán kimentünk még Ikebukurora, hogy a változatosság kedvéért együnk egy isteni dont az egyik kedvenc helyünkön 😀 Ennyi volt a tōkyōi rész, indultunk a hotelbe a csomagokért, majd onnan a reptérre.
Most pedig kisregény-rovatunkkal jelentkezünk:
A reptéren bedobtuk a csomagokat. Első hiba: minden csomag az én nevemre lett pakolva. Ez több ponton is gond, főleg ott, hogy Marcinak volt utasbiztije, nekem nem. Akkor legyintettünk rá, nem kellett volna. Visszaváltottuk a PASMO kártyákat, majd levásároltuk a pénzt csokikra meg ilyesmikre. A gépünk időben indult, mégis itt kezdődtek a gondok. Negyed órával később szálltunk le Dohában. Arra számítottunk, hogy egy óra átszállási idő lesz, ami elegendő (a légitársaságok nem is állítanak ki olyan átszállós jegyet, amit nem lehet teljesíteni, hiszen ha gond van, nekik kell állniuk a felmerülő költségeket) normál esetben az átszállásra. Így, hogy negyed órával később érkeztünk és még akkor taxizgattunk csak ki, ezért maradt fél óránk átszállni. Szóltunk már a gépen a sztyuviknak, az egyik telefonált egyet, de nem segített gyorsabban kiszállni a gépből, csak közölte, hogy szóljunk majd a földi személyzetnek. Ennél ici-picit azért több segítséget reméltünk. Kiszálltunk, ott állt egy pasi egy táblával a kezében, hogy Budapest, Bucharest, Dubai. Gondoltuk, mivel ezek a gépek neccesek, ezért ő összeszed mindenkit és gyorsabban eljuttat minket a gépig. Fene abba az optimista énünkbe. Egy elcsípett mondatból kiderült, hogy szó nincs erről, alapból egy másik gépre akarnak átrakni minket. Hárman kórusban mondtuk, hogy NO és próbáltuk visszaszerezni tőle a korábban elvett beszállókártyáinkat, hogy mi megpróbáljuk elérni akkor is a gépet. Hajtogatta, hogy zárva van a kapu, de ez fél órával a gép tervezett felszállása előtt kizárt dolog volt. Elindultunk loholva, mert két külön szinten van az érkezés és az indulás, így végig kellett szaladni a felső szinten az egyik irányba, lemenni és onnan le, ott pedig a másik irányba kiszaladni a kapunkhoz. Apropó, a kaput senki se tudta, akit megkérdeztünk és tábla nincs a biztonsági kapuig. A biztonsági kapuhoz már egy kisebb futó tömeggel érkeztünk, megbeszéltük az ottani emberrel, hogy akkor mi betolakszunk az elsőbbségi bejáraton, mert állati gond van, ő talán bólintott, én már csak mentem a többiek után. Ott is túl sok ember állt, így tovább pofátlankodtunk és tettük be a csomagokat a csíkra, mi pedig dobáltuk le magunkról a fém dolgokat. Egy nő beszólt, hogy ő is sorban áll, visszaszóltam, hogy az lehet, de neki sanszosan nem indul a gépe fél órán belül, erre befogta. Átmentünk a szeku kapun. Én simán átjöttem, Anikó valamiért becsipogott és a biztonsági őr mondott neki valamit, amit nem értett. Én odamentem, megismételte, én se értem, pedig azért van egy felsőfokú angolom. Kérdeztük újra, mit kell tennie Anikónak, míg ő még háromszor önként és dalolva átrohant a kapun, de nem csipogott. Addigra odahívott még egy biztonságist az első problémázó és elkezdte neki magyarázni, hogy velem volt valami gond a kapunál. Ja, még előtte közölte velem, hogy Shut up! arra, hogy mondtam, hogy nem értem az angolját. Na mondom, ez gyönyörű elbánás. Elkezdte, hogy újra megy mindenki a kapun meg a csomagok is, közöltük vele, hogy nekünk erre nincs időnk és futottunk tovább. Itt már megtudtuk, hogy a C kapusor 24es állásáról megy a gép. Ne mondjam, kitaláljátok úgyis, hogy az a legvégén van 😀 Itt már nem bírtam nagyon futni, Marci rohant tovább, mi Anikóval futólépésben követtük. Ő odaért a kapuhoz, ami 20 perccel azután, hogy azt mondták, hogy zárva van, még csak a last call állapotnál tartott, ez az, amikor az utolsó utasokat keresik, az utolsó hívás, ez még belefér azért és közel sem az, amikor le van zárva a kapu. Mondták, hogy mi tuti rajta leszünk a gépen, na a csomagok nem biztos, de megpróbálják. Itt jelzem, hogy a csomagokon ott röhögött egy nagy, piros FAST TRANSIT matrica is, ami tuti nem a kisbuszra vonatkozott, hanem hogy úgy pakolják be a repülőbe és azt kapják ki elsőként. Mi kaptunk új jegyet és csak kicsit pakoltak át minket, a 17DEF ülésekből megmaradt az ablak melletti EF és Anikót beültették mögénk a 18F-be. Tök jó volt így. Viszont bőven-bőven volt még idő, miután mi beszálltunk, még más is jött, ergo fizikailag el lehetett érni a gépet a másikról érkezve, csak annyi kellett volna hozzá, hogy a belsős kolléga, aki összeszedett minket, az egy belsős lifttel (van) levigyen minket a biztonsági ellenőrzéshez, ott egy extra kapun áttoljanak minket soron kívül és simán elértük volna futkosás nélkül. Egyébiránt mi a gépen voltunk ugye. Tippelhettek, hogy a csomagjainknak sikerült-e ugyanez. Péntekre kértük a mieinknek a kiszállítását, másnapra Anikóét. Ez azért volt különösen jó, mert mindegyik az én nevemen volt ugye, tehát vonalkód alapján nem tudták kiszedni, hogy melyik az, kicsit izgultunk, hogy megugorják a nehézséget, hogy Anikóé a vászon és a másik kettő utazik utánunk Ausztriába. Anikó bőröndje bejelentős és cserés, a miénk ugyan rendben megérkezett, de 3 nap alatt alig sikerült megugrani a dolgot. Végül úgy jöttek, hogy Doha-Wien-Frankfurt-Linz, mert a bár Bécsben volt már, de reptetniük kell a szabályzat szerint az utolsó lehetséges állomásig, tehát nem küldhetik el csomagküldő szolgálattal Linz mellé akkor sem, ha az olcsóbb lenne. Ehhez képest a mi csomagunk ugyan kis asztalcsapkodás után (hogy ő nem tudja péntekre megoldani, bocsika van) odaért mindkét bőrönd, viszonylag egyben. A Qatar mindenesetre újabb rossz pontot kapott a listájára, ami eddig sem volt rövid.