Elcsúsztam megint, sok dolog volt, meg közben már nem csak Marci köhög, hanem én lettem lázas beteg, nehézkes kicsit ébren maradni este és írni ide meg képeket simogatni.
Csütörtök reggel elhatároztuk, hogy biciklit kölcsönzünk. ahogy azt Móricka elképzeli. Megtaláltuk az irodát, mondtam, mit szeretnénk, elém nyomtak egy formanyomtatványt. Jah, 3 öreg bácsi volt, egy kukkot nem tudva angolul (és természetesen a honlapokon szerepel, hogy itt tudsz turistaként is bérelni, oldd meg). Az első pont az volt, hogy hotel neve és szobaszám. Hámondomna. Mi isminél vagyunk, akkor beírom a címet. Az nem jó, adjak telefonszámot. Jó bakker, akkor itt van Fumie száma, majd ő igazolja, hogy ott vagyunk (mit gondolnak, ellopjuk az elektromos canit és visszük magunkkal kézipoggyászban?). Mivel Fumi dolgozott, nem vette fel a telefont. Elkezdik, hogy akkor a cég nevét és annak a telefonszámát adjam oda. Mondtam, hogy meg vannak huzatva, nem fogom a céget ilyen miatt zargatni és ha nem veszi fel, akkor ő is dolgozik, őt se kéne. Hogy nem lehet így. Közben befutott két japán, ők is béreltek 1-1 cangát. Az egyik mondjuk beszélt angolul, így megoldottuk a kérdéses részt, miszerint akkorra már mindegy is volt, mert már csak 1 szabad cani maradt, addig szarakodtak. Közben egy másik barátunknak írtunk SMSt, hogy ha hívják, mondja már meg, hogy nála vagyunk (amúgy is megyünk hozzá jövő héten), de felesleges lett a végére.
Elég rosszkedvűen indultunk el (gyalog) tovább, be akartunk ugrani a közeli Tokyo Dome vidámparkba, ami napijeggyel nagyon drága (3900yen), de ha csak 1-1 dologra vesz az ember jegyet, az elviselhető. Minket 2-3 dolog érdekelt csak, de csak egyre ültünk most fel. Felemelt minket egy kis tartókában magasra, paráztam is rendesen, aztán onnan ejtőernyősen leereszkedtünk. Nagyon jó volt, ha eltekintünk attól, hogy rosszul tűröm az ilyen magas helyeket 😀
Elsihuztunk a Ryogoku körzetbe, megnéztük a sumo múzeumot (edzést nem találtunk), ettünk egy japánok által vezetett kínai étteremben (ezt azért sűrűn nem látja az ember) valami rémséget (bár az enyém nem volt olyan vészes). A sumo múzeum mellett van közvetlenül az Edo múzeum, ami egy csoda. nem mondok sűrűn ilyet. Ha a Shitamachi tetszett, akkor ez elképesztő (Grutto Pass – ingyenes). Tele van felépített korabeli épületekkel, makettekkel, ki lehet próbálni korabeli telefont, csupa érdekesség (régi Subaru is van). Az Edo kortól napjainkig viszi át a tokyoi történelmet napjainkig, bemutatja a következő Olimpiai Játékok helyszíneit is.
A kultúra jegyében folytattuk az utunkat délután, elmentünk a Roppongira és felmentünk a Mori Towerbe, ahol van egy kétszintes kilátó és egy kortárs múzeum. A kilátó alsó része egy üveges terem, ami szokásos errefelé, viszont fel lehet menni a tetőre, ami egy helikopter-leszállópálya is egyben és onnan is lehet fotózgatni (állványt nem lehet felvinni, de van körben egy kerítés és arra lehet tenni a fényképezőt. A múzeumban pedig ismét kiderült, hogy nem értjük mi a művészetet. Egy darab volt, ami tetszett.
Figyelem, a következő képek a modern múzeum részei. A nappali, ahova be kellett ülni; a fülke, ahol levelet hagyott az ember a többieknek; a cérnák a falon, amik egy-egy ruhadarabban végződnek és a hálószoba IS 😀 Én komolyan nem értem. Na jó, a Guernica homokkal megrajzolva menő. A többi fantasztikus kiállítási darabot a döbbenettől le se tudtam fotózni.
PS: angolul nem tudóknak: a két keretben egy lista van, hogy mit csinált a “művész” egy virággal. Elültette, aztán sétálni vitte, meg szarni, maszturbált vele… Bele is halt a virág 100 nap után. Szegény kis Lilly.
A nappalinál ki volt írva, hogy üljünk le és élvezzük a természetet.