Korán keltünk vasárnap reggel, de basszus annyi cuccunk volt, hogy laza 2 óra 20 perc alatt sikerült végezni. Vettem előző nap még egy új fotós táskát, mert a vállon hordozhatóba nem fértem volna el. Most elfértem az újban, viszont a táskát be kellett rakni a bőröndömbe. A reptéren ez lett a vesztünk: 28kg-os bőrivel (a 23 helyett) állatira nem akart puszira felengedni a csaj (100 USD lett volna), emiatt ki kellett nyitni, mert azt viszont ledumáltam vele, hogy kivesszük a tásit és azt felvihetjük extrában (elméletileg egy csomagot vihetsz fel és egy kiegészítőt, ami nekem a Mac táskája volt, Marcinak meg egy tasi apróságokkal, de akkor átpakoltam ide). Jah, kihagytam: ráadásul utolsóként csekkoltunk be, mert korábbra tették az indulást, de ezt nem tudtuk meg egészen addig, amíg ki nem szálltunk a metróból.

Hogy ne menjen olyan simán a dolog, elromlott a bőröndöm zárja. Negyed órát baszakodtunk vele öten, hogy sikerüljön. A végén sikerült, de már izéltek, hogy tuti túl van terhelve (nem basszus, hanem belül letört a zár egyik darabja), nem lehet felvinni. fóliázás persze ezen a reptéren nincs. Sikerült bezárni (összeért meg minden, nem kattant be sokáig), de azért körbe is ragasztották vastag ragasztószalaggal (remélem, nem nyílik ki és esik ki belőle akármi, csak az egyik zár szar, a másik rendben van és végül kulcsra zártam mindkettőt).

Na mondom, akkor Suica visszaváltás. Volt ugye egy internetes wifi megosztónk, amit béreltünk, ezt be kellett dobni egy postaládába. Ezt magára vállalta az amúgy kedves légikisasszony, róla lesz még szó. Szóval felajánlotta, hogy elmegy velünk a Suica kártyát visszaváltani, én maradtam, hogy átpakoljak a szatyorból a tásiba (miután kivettem, le se mérték, tuti most is több, mint 23kg). Marci elment a lánnyal visszaváltani, ott derült ki, hogy üresnek kell lennie (ezt eddig soha nem tapasztaltunk, nem emlékszem, hogy azért, mert üres volt, hanem mert eddig nem volt kötelező), viszont nekem is volt rajta úgy 300 yen és Marci muszáj volt töltsön rá, mielőtt kijöttünk a metróból, mert nem volt elég pénz rajta. El kellett menniük a közeli boltba elkölteni a rajta levő pénzt és úgy, hogy összevonni se lehetett, úgyhogy a muszájos innivalón túl (nem nagyon ittunk semmit egész nap előtte és semmit se ettünk) itt kezdődött az a rész, amit csak úgy hívunk, hogy “vegyünk hülye kajákat horror drágán, mert el kell költeni a pénzt”. Szóval elköltöttük a kártyán levő maradékot, hogy visszakapjunk kártyánként 500 yent. Csodálatos.

A lány magassarkúban futva érkezett vissza Marcival hozzám, mehettünk a biztonsági ellenőrzésre, csak előtte megittunk fél liter vitaminos vizet. Én közben csináltam mobillal képet az emeleti részről, amit már megint nem sikerült megnéznünk. A csicsás fényes karácsonyi fákon kívül egy fél antik japán falut felépítettek ide éttermekkel. Szóval mentünk a biztonsági ellenőrzésre. A kislány jött velünk, mire átmentünk a kapun (ahol senkit se érdekelt az se, hogy laptop, az se, hogy folyadék is volt a táskában, mert reggel beledobtam a parfümömet, hogy majd kiveszem), már ott volt belül a lányka. Hallod, mondom, ez ijesztő kicsit. megmutatta, merre van a 111-es kapu (pont az orrunk előtt). Láttuk, hogy hatalmas sor áll, de már elkezdték a beszállást. Na akkor addig a seggére verünk a maradék pénznek. Időben végeztünk volna, HA az általam kinézett kis mütyürke, ami pénzen felül volt és Marci meg akarta venni kártyával, nem lett volna problémás. Én kifizettem az édes babos KitKatot meg a mochit, a pólót meg ilyeneket (persze aranyáron), Marcit nem akarták a kártyával elengedni. Kisétáltam a kapuhoz (pont a bolt mellett volt), erre elkaptak, hogy fú meg húha és már csak minket várnak, de megvagyok – jaaaaj ők ketten vannak úristen, hol a másik és juuuuuj, de sietni kellene (ez csak annak tükrében érdekes, hogy 13:40-re volt kiírva, már 20-kor a gépen voltunk., 25-kor gurultunk felszállni). Hárman keresték Marcit (a lány már megint, egy pasi, aki szintén kint is ott volt meg még valaki). Láttam, hogy a pénztárnál van valami, odamentem szólni, hogy hagyja a fenébe. A köztes időben kitépte a staff a lányka a kezemből az útlevelet meg a beszállókártyát és engem úgy lehúzott, hogy még ott se voltam a kapunál. Mivanbazz, mozijegyük van Párizsban vagy mi?  Kiolvad a jég az első osztály pezsgőjében?

Bejöttünk, tök jó a helyünk, örültünk. Mondták, hogy még 5 perc van pakolászni. Komolyan, megint kérdezem: hova rohantunk? És miért nem tudtak erről legalább egy e-mailt írni? Na nem mintha akkor hamarabb ugrottak volna be a cuccok a táskába, de akkor talán éjjel még bepakolunk és úgy alszunk utána, hogy készen van. Szóval egyből hátramentem, hogy kérjek egy kis vizet, mert már nem volt időm megtölteni a flaskát a reptéri mosdóban, mondtam, hogy nem akarom ugráltatni őket, de sokat kell innom. Egyből javasolták, hogy hívnak orvost (hú, istenien nézhetek ki). mondtam, hogy semmi szükség rá, csak inni kell, szóval kaptam egy 1,5 literes vizet 🙂 Most iszom a másodikat. Reggel lehúztam még egy litert. nem tudom, hova tűnik bennem, de ezzel meg a Tokyoban vett Vick cukorkával úgy nagyjából megvagyok.

A kaja nem volt túl húha, valami lazacos csoda, rajta tojás, alatta rizs. A citromos süti azért fini volt. Kaptam miso levest is a torkom miatt, mert az volt bármi meleg folyadék (dögség amúgy, csak a japánoknak ajánlották fel, a fehéreket hátrányosan megkülönböztették, pedig Marci imádja). Mindenki franciául próbál csacsogni, csak mert nem vagyunk japánok.

Még sose láttam, úgyhogy megnéztem a Hogyan neveld a sárkányodat 2-t. hát, legalább kipucoltam a könnycsatornáimat. Abszolút jó film, eddig azt hittem, hogy túl van hypeolva, de nem, mostanában az egyik legjobb rajzfilm, amit láttam, jobb, mint a Frozen. Engem megvett kilóra.

Simán időben értünk oda Párizsba, a Charles de Gaulle reptér viszont nekem csalódás volt. Tizenéve nem jártam erre, azt hittem, húhább lesz, hát nem. Még hűtőmágnest is nehezen találtunk (muszáj dolog ez, először jártunk együtt egy országban).

A második gépen nem mertek hússal riszkírozni (ezt én nem is értem, hát nem elég egy vega és egy húsos opció?), vagy sajtos szenyát kért az ember, vagy humuszosat. utóbbi jobb volt, de nem sokkal. Annyira nem volt hely a gépen a csomagoknak, hogy nekem még a kabátom se fért sehova, a lábamon utazott, a táskák a lábaink alatt. Még jó, hogy csak 2 órás út volt és a nagy részét úgyis végigaludtuk. Természetesen ez az út se lenne teljes, ha nem történt volna még egy kis incidens a csomagjainkkal: Marci bőröndjének egyik kerekét tőből kitépték, úgyhogy most kap majd egy másikat. Mivel ez a banda spúr, ezért csak kereket, nem bőröndöt.

A következő utunkról egy biztos: lesz. hogy mikor és hova, az kiderül 🙂 Köszönjük, hogy ismét minket választottatok a virtuális utazáshoz 🙂