Átaludtuk a délelőttöt, mert ugye előző este buliztak a fiúk. Valahogy délben felkeltünk, aztán elindultunk befelé. Az állomáson akartunk venni egy kártyát (ez ilyen feltöltős bérlet, mint sok országban működik, gyorsabb vele az élet). Mondta a helyi emberke, hogy az automatában kell azt is, nem nála, hát mentünk oda, vásároltunk meg minden. Már majdnem végeztünk, amikor megjelent a feje egy kisablakban az automata mellett, akkor nagyot ugrottam.
A Kanda könyvvásárra akartunk menni, de végülis csak az Uenoig jutottunk. Úgyis át kellett volna szállni a vonatról, hát akkor maradtunk a környéken és lesétáltunk az Akihabaráig. Végre bementünk a kedvenc kisboltomba és vettünk nekem matricááááát 🙂 mert az nagyon kell ugye a mobil hátuljára.
Kimentünk utána a főutcára és ott egy isteni tempurát ettünk, én nem tudom, hogy csinálják ilyen finomra, nekem otthon ennyire jó sose lesz, pedig rendes tempuralisztet veszünk.
Benéztünk az egyik utcába, oda jelzett a térkép egy boltot, ahol 400 kis golyóautomaták vannak (bedobsz 2-400 yent és kapsz érte egy készlet valamiből valamilyen darabot). Mókának aranyos.
Aztán mentünk régi játékos boltokba, mint egy Hard Off, a Super Potato meg a Radio Kaikan. Utóbbiban mondjuk semmit se találtunk, mert már majdnem zárt és betévedtünk a felnőtt dolgok emeletére kezdésnek (úgy szoktuk, hogy a legfelső szinteken kezdünk és utána lecsorgunk), aztán kidobtak minket.
Fáradtak voltunk, úgyhogy beiktattunk egy pihenős, leülős programot, a Home Maid Cafét 🙂 hát gyerekek, ez valami beteg perverz dolog. Randit hoztak ide, meg lányok is voltak, meglepő módon fiúk is, meg idősebb japán férfiak egyedül. Úgy van, hogy csomagokat választhatsz, vagy csak inni valami, vagy valami édességgel, vagy kajával is és mindenhez jár egy fotó is. Ehhez van egy alap belépő. Fényképezni, videózni szigorúan tilos, ugyanakkor nem nézik annnnnyira, szóval suttyomban lehet (a kaját szabad). Angolul 1 lányka beszélt, mi nem őt kaptuk, de megoldottam, csak egy dolgot nem értettem, azt az angolos magyarázta el (adókról volt szó, nem is csoda, nem értettünk valamit a számlán).
Irtózatosan jól mulattam, ahogy Marcira nyuszifüleket raktak és mutatta a V betűt az ujjaival a kislánnyal a színpadon (név szerint, mikrofonba bemondva hívnak oda téged, ott felöltöztetnek és úgy a fotózás, amit egyből meg is kapsz, ismerős a rendszer 😀 ). Én cicafüleket meg a bekötött ujjam miatt cicakezeket kértem. Miután megkaptuk a képeket, mentünk is haza, de így is fél éjfél körül értünk csak a lakásba.
A kocsis kérdés: ezen a képen (alul) jobban látszik, úgy van, hogy ugye egymás felett vannak a tütük, hát akkor hogy jön le a legfelső? Ezek ilyen föld alá merülő tartókák, az ember bedugja a kulcsot oldalt a földszinten, kiválasztja, hogy melyik kocsi kell neki és az az oszlop lesüllyed a föld alá addig, amíg az a földszintre nem ér és simán kigurul vele, majd kiemelik megint. Hogy miért nem automatikusan a föld alatt van, ahol nem esne rá az eső, azt senki se kérdezze. Van mondjuk olyan is, csak a városban.
